Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

a tudományosság olyan eszközzé válik, amellyel személyes kérdéseit fojtja el a hallgató (Asheim 1974, 394. o.). Valójában azonban „...nincsen külön tudományos és külön gyakorlati értelme az igének!" (Kósa 1950, 391. o.) A teológia mint Isten igéjét kutató tudomány tehát azt állítja magáról, hogy egzisztenciális foglalatosság: Isten ismeretében nem juthat előbbre az ember személyes megragadottság nélkül (Hertz 1979, 15-16. o.; Hafenscher 1986, 477. o.; Schwarzwäller 1990, 29-31. o.). A valóságban mégis megtörténhet, hogy aki a hitről beszél és nem bagatellizálja el a kérdést - hiszünk, mert teológusok vagyunk -, olyannak tűnik a többiek szemében, mint az az ember, aki szerelmi lírát olvas a mesterséges megtermékenyítő intézetben (Schwarzwäller 1990, 33. o.). A kérdés azért súlyos, mert nem lehet megválaszolni szakmai-technikai fogások alkalmazásával. Annál kevésbé, mert a különböző kegyességi csoportok sokszor csak az egyívásúakkal vállalják és gyakorolják a közösséget (Veöreös 1951, 528. o.), tehát egy rövid „lekáderezés" után úgyszólván megszűnik a párbeszéd. Talán még a tanárokkal való sűrű találkozás sem elégséges ahhoz, hogy meggyőzze a hallgatót: oktatója talán mégsem abba a skatulyába való, ahova idősebb társai egykor behelyezték. Másrészt a hivatalos jelentések megnyugtató szavai ugyan jól hangzanak, valódi tartalommal azonban nehéz őket megtölteni: mint amikor például azt olvassuk, hogy a tanári kar nem engedett a divatos áramlatoknak, hanem „a bibliai, hitvallási irány hűséges képviselője", amely féltő gonddal őrzi „az egyház hitvallási iratain át a Szentíráshoz vezető utat" (Kiss 1943, 18. o.). Ha a teológiai oktatás az igehirdetés egyik fajtája -* márpedig az -, akkor részesedik a hirdetett igének abban a sorsában, amelyről Jézus a magvető példázatában (Mt 13,3-9) beszélt, s amely, úgy látszik, még a teológiai hallgatók vonatkozásában is igaz. Az az oktató, aki e kérdésekkel szembesül, jól teszi, ha először magára tekint. Ezt egyetlen tanulmány sem teheti meg helyette. Feladatát bizonyára nem érzi majd egyszerűnek, hiszen már bőséges tapasztalatokat szerezhetett arról, milyen emberi dolog az elismerés reményében a mások által megkívánt formulákat szajkózni, másrészt pedig milyen kényelmes az ilyen hazugságoknak bedőlni. A hit azonban olyan belső meghatározottság, amely a tanár vagy a hallgató előtt újra meg újra világossá teszi, hogy a múltból hangzó bizonyságtétel közben a mi saját mennyei Atyánkról van szó, aki a jelen és a jövő. A múltat pedig azért érdemes tanulmányoznunk, mert Isten ma is hasonlóan cselekszik, mint egykoron. Amikor Luther a gyónásra buzdított, nem a parancsot vagy a kényszert hangoztatta, hanem ajándékról szólt, amelyben részesülhetünk (Konkordia Könyv 2. köt. 207-212. o.). Ehhez hasonlóan ma sem elegendő a hitet erőltetni, ellenben fontos az, hogy csodálkozzunk rá a bibliai tanúvallomásra, valamint összefüggéseire - amelyek éppen a szorgos vizsgálódás nyomán tárulnak fel -, és általuk megragadottan érzékeltessük páratlan gazdagságukat, életet formáló erejüket. Ha a tananyag, az élet és a hit az oktatóban nem egyesül szerves egésszé, akkor kétséges, hogy ez a folyamat a hallgató személyében lejátszódik-e. Azonban itt is érvényes, hogy a Szentlélek ott és akkor támaszt hitet, „ahol és amikor Istennek tetszik" (Ágostai hitvallás V. cikk). A hit születése, megmaradása és növekedése végső soron nem az emberek kezében van.