Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció

„Hódolat" - valakinek... Egy költőnek, egy géniusznak, a Mesternek. Igen gyakori megszólalási mód az irodalomban, kivált a lírában, ha külön műfajnak talán túlzás is nevezni az „hommage" költeményeket. Természetes igénye az alkotónak, hogy példaképeit, szellemi elődeit, tanítómestereit versben megidézze, kifejezve ezzel saját értékrendjét. Az efféle versek, ha jelentős költők művei, nagy szerepet játszhatnak a nemzeti irodalmi kánon alakulásában, és hathatós erősítői lehetnek a megidézett mesterek kultuszának is. Elsősorban mégis a hódoló vers írójának közvetett ars poeticáiként olvashatók. A verstípus előzménye a személyeket dicsőítő óda. Berzsenyi Dániel Horatiushoz vagy Kazinczyhoz szóló klasszicista ódái jellegükben alig különböznek a 20. századi költők, pl. Tóth Árpád, Babits, Nagy László híres tisztelgő verseitől, ha stílusban és érzésmódban nagy is a távolság. Az említett két Berzsenyi-vers azt is mutatja, hogy a fölmagasztalt személy éppúgy lehet a múlt nagysága, mint a költő valamelyik nagyra becsült kortársa. A fontos az, hogy a megidézett személyiség vitathatatlan értéket testesítsen meg - ezért az ilyen versben a lírai alany (aki adott esetben egy közösséget is képviselhet) hozzá képest alárendelt viszonyban, rangban-értékben alacsonyabban állóként jelenik meg a szövegben. (Néhány példa erre az alárendelődésre: „Oh, te buzdítsd fel magas énekeddel / Gyenge Múzsámat! te emeld magadhoz / Lantomat..." [Berzsenyi] - „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait..." [József Attila] - Vagy egy szélsőséges, joggal paródiára ingerlő példa: „Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem / Kemény fiai közt hirdetlek félszegen, / Félénk apostola az én erős uramnak..." [Tóth Árpád].) Arany János egyike legtöbbször hódoló versbe idézett nagy költőinknek. Az ő alakja - természetes módon - többnyire a Mester „szerepében", a klasszikus teljesség megtestesítőjeként jelenik meg. Bár maga Arany nem pályázott a vezérköltő szerepére legföljebb „praeceptorságát" ajánlotta föl nemzetének, s keserű rezignációval állapította meg, hogy nincs rá igény -, részben már a kortársak számára, de még inkább az utókor szemében (máig) a legjelentősebb irodalmi apa-figurának számít a magyar irodalmi hagyományban. Ennek nem mond ellent, sőt hosszú távon talán még inkább szerepének fontosságát bizonyítja, hogy ugyanakkor meglepő szenvedélyességgel támadták, s nagy íróink közül talán ő az egyetlen, akinek életművét jelentős utódok csaknem egészében félresikerültnek, be nem teljesült ígéretnek ítélték. Hogy csak legjelentősebb bírálóit említsük: Ady, Móricz és Németh László hasonlóan súlyos ítéletet mondtak Arany életművéről. Természetesen ezek a vélemények nem versben, hanem esszékben, kritikákban fogalmazódtak meg, ám az Arany elleni ismétlődő „irodalmi apagyilkosságok" erőteljesen alakították azt a kultusz- és hagyománytörténetet, amelynek a mindenkori hommage-versek fontos részét képezik. Az ilyen támadásokban valamilyen tekintély elleni lázadás nyilvánul meg. Az Arany mint vezérköltő, mint kulturális apa-figura elleni lázadás azonban nem szokványos természetű. Megszoktuk, hogy az efféle bálványdöntő gesztusok a túlságosan erős, utódainak szellemi önállóságát fenyegető, nyomasztó nagyság ellen irányulnak - ahogyan pl. a német romantikus nemzedék támadta Goethét. Aranyt viszont sokkal inkább vélt vagy valós emberi és költői