Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám Iránban
amely arra irányul, hogy a síita papságot közvetlenül beemelje a politikai hatalomba, így az új államot az iráni fundamentalizmus szülöttének nevezni dőreség lenne, hiszen eleve nincs értelme itt fundamentalizmusról beszélni. A vüáyat-i faqíh nem fundamentalizmus, nem visszatérés valamilyen rég elfelejtett alapokhoz, hanem teljes újítás. Az új állam, amely az iszlám köztársaság nevet viseli, sajátos történelmi alakulat. Már nevében mutatja a keverék jelleget: iszlám alapokon nyugvó államnak, de ugyanakkor köztársaságnak deklarálja magát. A köztársasági államforma pedig, bárhogyan is nézzük, a nyugati társadalomfejlődés sajátja. A győztes francia forradalom francia köztársasága előtt sehol sem volt mai értelemben vett köztársaság az európai fejlődésben. Másrészt az iráni iszlám köztársaság nemcsak nevében, hanem jellegében is a demokrácia és a theokrácia sajátos keveréke. Demokrácia, amennyiben a nép választotta többpárti parlament vezeti a törvényhozást. De theokrácia is, amennyiben a törvényhozás fölött áll a 12 tagú Őrök Tanácsa, mely a fiqh-ben, az iszlám jogban járatos papokból és világiakból áll, akik az egész törvényhozási folyamatot ellenőrzik, s bármely törvényt, annak iszlámellenes jellegét kimutatva, megsemmisíthetnek. Nem utolsósorban, az egész államszervezetet mindenestül felügyeli és bármibe beleszólhat, mint megfellebbezhetetlen tekintély, a mardzsa' al-taqlíd, a legfőbb vallási vezető. Az utóbbi tisztséget, melynek funkcióit az alkotmány sem írja körül, maga Khomeiní ajatollah töltötte be haláláig. Hosszan ismertethetnénk és elemezhetnénk azt a sajátos politikai rendszert, amelyet az iráni forradalom hozott létre 1979 után, s melynek legfőbb ihletője kétségkívül Khomeiní ajatollah volt. A nyugati közvélekedésben élő megcsontosodott idős főpap, a konzervatív fundamentalista tévképe helyett inkább azt kell hangsúlyoznunk, hogy az ajatollah merész újító volt az iráni síita iszlám saját múltjához képest is, valamint azt, hogy nézeteit, melyeknek megvalósult formája a „létező khomeinizmus", ma is több paptársa vitatja. Valószínűleg minden nagy utópiának az a sorsa, hogy megvalósult formájában igen halványan hasonlít csak eszmei ősképére. A „létező" iszlám köztársaság 26 éves fennállása alatt sok változáson ment át. Pár alapvető hátránya, melyre bírálói kezdettől fogva figyelmeztettek, fokozatosan tűnik elő. Ezek közül csak kettőt emelek ki: 1. ideologikus volta miatt a hatékony kormányzást - a kommunista rendszerekhez hasonlóan - igencsak megnehezíti. Ugyanis minden gyakorlati lépést az ideológia fényébe kell helyezni, az értékelési folyamatok és a viták pedig sokszor lelassítják vagy meg is akadályozhatják a racionális döntéshozatalt. 2. paradox, bár az emberi társadalmak történetéből ismert módon, ha a hivatalos vallásosság a társadalmi karrier fokmérőjévé válik, ez a helyzet tömeges képmutatást szül, ami az őszinte kegyesség sírásója. Ha a vallás a karrierépítés részévé lesz (per analogiam, a kommunista rendszerekben magasabb karriert csak az állampárti tagsággal lehetett elérni), akkor szekularizálódik, kiürül. Mindezen nehézségek ellenére, az iráni iszlám rendszert méltatlanság lenne az egykori szovjet rendszerekkel összehasonlítani. Bár diktatúra, de - a kommunista diktatúrától eltérően - nem totális. Ugyan behatároltan, de a demokrácia erőinek is játékteret ad. Az iszlám rendszer Iránban a magántulajdont lényegében megőrizte, a családokat élni hagyja és erkölcscsó'szi szerepe a lakások ajtajánál bevégződik. Az iszlám
