Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám Iránban

a Közel-Keleten Libanonban és Irakban volt jelentősebb síita közösség, főleg ezekről a területekről érkeztek azok a hittudósok, akik a következő évtizedekben kidolgozták az iráni síizmus rendszerét. Az új államvallásnak a 16-17. században jött létre az a sajátos, mai napig élő szerkezete, mely annyira különbözővé teszi az iráni iszlámot a szunnita orthodox iszlámtól. Az iszlámban tulajdonképpen nincsen papság vagy klérus, hiszen az imámok vagy mollák csak tanult emberek, akik a Korán és a hagyományok ismeretében vezetik az imádságot és magyarázzák a szent írást. A síizmus tizenkét imámját rendkívüli, emberfeletti képességekkel ruházta fel, de a 12. imám eltűnése után, a rejtőzködés korszakában is szüksége van az embereknek lelki vezetésre. Ezért született meg az idzstihád fogalmának sajátos, síita értelmezése. Az arab idzstihád szó, mely eredetileg „törekvés, erőkifejtés" jelentésben ismert (ugyanaz a gyöke mint a dzsihád 'törekvés; szent háború' szónak), teológiai értelemben azt a szellemi-észbeli erőfeszítést jelöli, amelyet a hittudósok az írás és a Hagyomány értelmezése során fejtenek ki azért, hogy új igazságokhoz jussanak el. Az a teológus, aki az idzstihád-ot gyakorolja, mudzstahid. A szunnita felfogás szerint az idzstihád korszaka a négy nagy vallásjogi iskola kialakulásával véget ért (a legkésőbbi iskolaalapító Ibn Hanbal 855ben halt meg), amit úgy fogalmaztak meg, hogy a báb al-idzstihád „az igyekezet kapuja" bezárult. Ez azt jelentette, hogy nagyjából a 10-11. század után már nem volt helye merészen új vallási igazságok megfogalmazásának. Ezzel szemben a síita felfogás igényelte a teológusok általi, közvetlen lelki vezetést, föltételezve, hogy egy igazi hittudós mindig tárhat fel új igazságokat. Ez az idzstihád-fogalom nagyobb rugalmasságot tett lehetővé a mindennapi élet területén, ezt a rugalmasságot azonban egy percig se higgyük egyfajta liberalizmusnak; inkább teológiai csűrés-csavarásról van szó, amelyet a szunniták csak hittani fegyelmezetlenségnek vagy egyszerűen eretnekségnek tartanak. Mindenesetre ez a síita felfogás hozta létre Iránban azt a papi kasztot vagy papi osztályt, amely már a 17. században döntő szerepet játszott a társadalmi és mindennapi életben egyaránt. Ez a papi osztály a mai napig meghatározó - és egyre növekvő szerepet játszik az ország szellemi és politikai életében, sőt mint látni fogjuk, 1979-ben a politikai hatalom legfőbb birtokosa lett. A 19. század első felében a Kádzsár uralkodóházból származó Fathali sáh (1797-1834) a perzsa uralkodói cím második felét, „a rejtőzködő imám képviselője" titulust átadta a papságnak. Ezt a még síita szempontból is vitatható címet az iráni papság testületként kapta meg, ami amúgy is nagy hatalmukat és befolyásukat véglegesen legitimálta. Anyagi hatalmukat pedig az is erősítette, hogy a kötelező vallási adó - a zakát - beszedését személyesen ellenőrizték. A 19. században még egy sajátosan iráni síita intézmény jött létre, amely tovább erősítette a tekintélyelvű papi hatalmat: a mardzsa' aítaklíd. A hittudósok (mudzstahid vagy ulamá) hagyományosan teljesen önállóan működnek, olyannyira, hogy egymás követése vagy utánzása (taklíd) kifejezetten tilos, mindegyikük a maga területén képvisel egy-egy tekintélyes véleményt. Ez az egyértelmű muszlim álláspont egészen az ellenkezőjére változott Iránban, amikor a 19. században azt kezdték hangsúlyozni, hogy van olyan tökéletes teológus, s ez a mardzsa' al-taklíd („az utánzandó teológus"), akit a többi hittudósnak nemhogy szabad, de kötelező követnie. Egy-egy kiváló és híres hittudós körül, aki a legmagasabb tanultság rangjaként a „nagy ajatollah" címet visel-