Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám Iránban

a mevleví rend alapítója, egyben a perzsa nyelvű irodalom egyik legnagyobb misztikus költője lett. Vagy ilyen rendalapító volt Sajkh Szafíuddín (vagy röviden Sajkh Szafí) is (1252-1334), aki az azerbajdzsáni Ardabílban hozta létre saját közösségét. Érdekes azonban, hogy ezek a rendek nem voltak síita irányultságúak, így a Sajkh Szafíé sem. Ugyanakkor Sajkh Szafí követőinek esetében is adva volt a lehetőség, hogy síita irányba forduljanak, mivel a rendalapító a hetedik síita imám, Múszá Kázim leszármazottja volt, mestere, a Gíláni Záhid pedig olyan területen működött, ahol a síizmusnak voltak hagyományai. Mindenesetre a szafavi vagy szafavida rendben először csak Sajkh Szafí unokájánál, Hodzsa Alinál (1392-1427) tűnnek fel nyíltan síita vonzalmak, amelyek utódainál - Dzsunajd (1447-1456) és Hajdar (1456-1488) - egyre erősebbek lesznek. Az utóbbiak már a síizmus és Ali kultuszának agresszív, militáns terjesztését is vállalják; nem véletlen, hogy mindkettőjük csatában esik el. A szafavida sejkek, az alapító Sajkh Szafítól kezdve, aktív politikai tevékenységet folytattak, uralkodókkal tárgyaltak és befolyásolták az egyes döntéseket. Vallási mozgalmuk egyre nagyobb körben terjedt, és - különösen Azerbajdzsán és Kelet-Anatólia török és türkmen törzsi harcosai körében - mind népszerűbbé vált. A rendfőnök türkmenekből álló magánhadsereget tartott, amely vallási fanatizmustól átitatottan, vakon követte szinte istenített vezetőjét. Hajdar bevezette harcosainál a 12 redős, magas vörös sapka (a 12 imámra utaló jelkép) viselését, ezért a korabeli török és perzsa források egyaránt „vörössipkások"-nak nevezték a fanatikus síita harcosokat (török nevük kizilbas, perzsa nevük szorkh-szar volt). A 15. század végére igen sajátos helyzet jött létre a muszlim Közel-Keleten. A század folyamán, különösen Konstantinápoly 1453-as elfoglalását követően az Oszmánli Birodalom csillagzata meredeken ívelt felfelé, s a kis-ázsiai eredetű állam rövidesen a muzulmán világ politikai és vallási vezetője lett. Különösen I. Szelim uralkodása alatt (1512-1520) gyorsultak fel az események. A szultán Egyiptom és az arábiai szent városok (Mekka és Medina) meghódításával (1518) joggal tarthatta magát a muszlim világ legnagyobb hatalmának. Felvette a kalifa címet - melynek eredeti viselője 1258 (Bagdad mongol elpusztítása) óta a mameluk Egyiptom fővárosában, Kairóban székelt -, valamint a 'szent helyek őrizője' címet, mellyel kifejezte, hogy az ortodox, szunnita iszlám legfőbb védőjének tekinti magát. Az egész iszlám világra kiterjedő politikai és vallási igényének - mai kifejezéssel pán-iszlámizmusának - megvalósításában mindössze egy ellenfele akadt és ez a fiatal szafavida Iszmaíl volt. Iszmaíl a híres rendalapító Sajkh Szafí hatodízigleni leszármazottjaként mindössze 13 éves korában, 1501-ben indult el hódító útjára. Irán politikai egységként már évszázadok óta nem létezett: keleten timurida hercegségek, nyugaton pedig a türkmen eredetű Akkojunlu (jelentése „fehér ürü") dinasztia gyakorolták a hatalmat; de az Akkojunlu-uralom a mai Kelet-Anatóliára és Mezopotámiára is kiterjedt. Iszmaíl, fanatikus türkmen harcosaira támaszkodva sikert sikerre halmozott. 1501-ben elfoglalta az Akkojunluktól Tebrizt és királlyá koronáztatta magát, tehát a perzsa monarchikus hagyományhoz nyúlt vissza, mely szerint a sáh Isten földi árnyéka. Ugyanakkor a perzsa monarchikus hagyományt a síita legitimáció igénye is kiegészítette, mivel Iszmaíl a hetedik imám leszármazottja volt, és a rejtőzködő, 12. imám különleges képviselőjének (ná'ib al-khássz) nyilvánította önmagát. Az utóbbi lépés nyilvánvalóan eretnek tannak számított még a síita iszláI