Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Figyelő - KORENCSY OTTÓ: Fordítástudomány és műfordítás (A hűség énekei. Két német kisepikai mű...)

másik helyen sem lehet érzékeltetni, hogy az író saját regionális normáját követi. Tudatos írói eszköz Svájcot dialektusban írott formában Schwyzerboden-nek nevezni, annál is inkább, mivel a német tájnyelvek legfontosabb ismérve éppen az, hogy csak a beszélt nyelvben használatosak, írott formában mindenképpen különleges mondanivalót rejtenek. A svájci-német problematika végig érezhető a műben, a szerző saját hazáját nem tartja kevésbé németnek, mint mondjuk Hutten Frankföldjét, de azért Svájc, ha német is, mégiscsak más; Schwyz és nem Schweiz. A regionális nyelvhasználatot tekintve fordítói szempontból talán a welsch szó magyarra történő átültetése jelentheti a legnagyobb fejtörést. Az egykori kelta törzs, a volscusok neve számos nyelvben, így a magyarban is tovább él az oláh, olasz szavakban. Ebből ered a vallon és a welsch is, amely jellegzetesen svájci szóvá vált, melynek jelentése „nem német svájci, olasz, francia vagy más újlatin". A modern nyelvhasználatban a „welsche Schweiz" Svájc nem német nyelvű részeit jelenti, amelyek lakossága újlatin eredetű. A szó konnotatív ekvivalenciáját elérni más nyelven nem lehet, a mi esetünkben a fordító általában olasznak fordítja, még az egyik fő ellenség, a spanyol Loyola leírásánál is: welsche Fratze = olasz torzkép, ám az átültetett kép hatása ettől még eleven marad, hiszen vallási szempontból szinte mindegy, hogy olasz vagy spanyol, a welschek a reformáció ellenségei, ám érdemeik is vannak, mint Ariosto esetében láthatjuk is. Említettük a mű múlt századi, illetve szándékosan archaizáló nyelvezetét. Ez kimutatható a szavak, szócsoportok és a szórend szintjén is. Az archaizáló nyelvhasználat azonban minden nyelven lehetséges, és ha például a szöveg ilyen jellege egy adott helyen nem adható vissza (birtokos szerkezet maihoz képest fordított szórendje: der Ahnen Burg, aus der Väter Haus = ősök régi vára, szülőházam), más helyen lehetséges a kompenzáció: Vetter Hans = János kuzin, mely esetben a Vetter egy semleges német szó, míg a magyar kuzin archaizáló jelleget ad a szövegnek. Némileg hasonló jelenség, amikor a semleges nemű főnév előtt ragozatlan a jelző: städtisch Kind = városi nőt, ein philosophisch Büchlein = bölcs könyv, mely régies nyelvhasználat kompenzációja szinte bárhol lehetséges, ahol a magyar nyelv ezt megengedi: például az „e" mutató névmás használata. A Schaffner sáfár-ia történő fordítása is érthető módon régiesíti a nyelvhasználatot, minek eredményeképpen a magyar olvasó ezt a szót jobban be tudja azonosítani, mint a német, kinek nyelvében a Schaffner ma kalauzt jelent. (Gondoljunk a fent említett Shakespeare-fordításokra.) A műben található reáliák fordítása, mint a reáliáké általában, a fordító feladata és felelőssége, akire ilyenkor úgy bízzuk rá magunkat, mint a repülőgép utasa a pilótára. Ilyen ártalmatlan reália a Föhn szél, mely az alpesi országokban fejfájás, rossz kedély és hasonló lelkiállapotok okozója; a fordításban megmarad a szó: főn, amely a magyar olvasóban nem kelt hasonló képzeteket. Történelmi-katonai reália a Landsknecht szó, melynek fordítása hol talpas, hol zsoldos, ezekben az esetekben a szó konnotációja volt mérvadó. A Komtur kifejezés esetében az a helyzet, hogy a szó magyarul erős történelmi töltettel rendelkezik, tehát kiváló eszköz az archaizálásra. A német reformáció jellegzetes figurái voltak a Schwärmer-nek nevezett lelkes rajongók, akik buzgalmukban néha túlzásokba estek. Meyer költeményében Loyolát nevezi 2M