Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Klasszikusokról - HÁRS ERNŐ: A reformáció lovagja

Betört a kapu. A pálya nyitott. Szabadítsátok ki társaitok!" A felhők közül harsona zenélt, győztes dalt zengett, nem fenyegetést. Ekkor a felhők elé álltam ott, s vadászkürtömbe fújtam egy nagyot. Még feljebb szárnyalt a boldog csapat, s én úgy fújtam, hogy szívem megszakadt. A halál A versfüzér utolsó darabjai valamennyien a napról napra közelibbé és fenyegetőbbé váló elmúlás bélyegét viselik magukon. A szigeten vadkacsára lehetne vadászni, de Hutten karja már gyenge ahhoz, hogy íját kifeszítse. A konyha tüze mellé húzódva A szegény Henrik történetét olvasgatja, s szomorú sóhajjal állapítja meg, hogy őt már semmiféle csoda nem tudja meggyógyítani. Hálókamrájának esti csendjében kísértetet lát. A hajdani jóbarát és harcostárs, Franz von Sickingen tűnik fel előtte. Nem szól hozzá egy szót sem, csak int a kezével, mintha azt mondaná, hogy menjen utána. Közben a halálos betegség már nemcsak erőtlenséggel, de egyre nagyobb fájdalmakkal is kezd járni. Hutten Pál apostol és Szókratész szavaival vigasztalja magát, s végső menedékként a keresztre függeszti gyötrött tekintetét. A krisztusi szenvedés képe segíti, hogy a saját terhét könnyebben viselje. De a vég bekövetkezte már feltartóztathatatlan. A Zürichi-tavat övező havasok szellemvilágába meredő szemmel, az orvos-pap karjai közt fejezi be földi útját, miután A szőlőfürt című versben maga mondta el sajátmaga felett a búcsúbeszédet. Haláltáncodból, Holbein, kimaradt a költő, fess le engem, mialatt székemben elnyúlva szunnyadozom, s csendes fakóság dereng arcomon! A házba halkan lépjen a halál, nem kell hozzá a kasza-borzadály! Látod az ablakívbe lógatott szőlőt? Azt fesse könnyű aranyod!