Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - MÁNYOKI JÁNOS: A négy álom

dúlok. Közeleg a gyászmenet, vonul a három koporsó. Befordulnak az Andrássy útra. Közelről látom, hogy a gyászruhás alakok maguk is halottak, egészen összeszáradva. Csupa halott vonul a koporsókkal. Rettenetes szorongást érzek. Valaki megszólal mellettem a járdán. Csupán ketten vagyunk itt elevenek, a beszélő és én. Az úr elmondja, hogy ő is ott volt a templomban, amikor a merénylet történt. Megsebesült, magyaráz. Nézzem, azóta is kijár a szíve. Megnyomja az oldalát, elöl kipattan a szív. Elképedek. Bizonyára érthető, hogy az álmot nagyon megjegyeztem. Hajnalban történhetett, mint számtalan - azóta rég elfelejtett - álmom. Témája és szerkezete bizonyára sokat segített, hogy ennyire megőrizhettem magamban. Egyes elemeit lélekgyógyászra bízhatnám. Mit jelent a merénylet? Miért éppen három embert öltek meg: a közhelyes magyarázat - szentháromság, meseszám - gyönge. Még félrevezetőbb a szíve-kijáró úr: nem hiszem, hogy pusztán átláthatóságról, őszinteségről van szó. Tehát a részletekben sokat segíthetne egy tapasztalt szakember. A lényeg azonban itt is érthetetlen, mert a lényeg mindig az örökkévalóra irányul. Annyit magam is tudok, hogy az egyházról lehet szó. A halottak temetik az ő halottaikat. Beszédes látomás: benne van egy gyökereihez ragaszkodó egyetemista vergődése, kételye. Ennyit bízvást állíthatunk. Azt már nem kell eldöntenünk, hogy a nyomasztó kép - az egyház népe a holtak népe - kísértésnek, ténymegállapításnak vagy figyelmeztetésnek tekinthető-e. Súgom magamnak, hogy tekintsük kísértésnek. De az álom és a borzadály marad. A második álom (Úgy emlékszem, 1993 januárjában történt.) Kakukktojás, mert csupán különös véletlennek nevezhető. Mégis az álmok közé vettem, az alapul szolgáló Jókai elbeszélés - A hosszú álom - miatt. A történetet késő este olvastam. Egy nógrádi parasztember bölcsőért megy a szomszéd faluba. A visszaúton erős hóviharba kerül. Rettenetes fáradtság fogja el és egy közeli barlangban húzza meg magát. Annyira kimerült, hogy valósággal leesik a lábáról, rögtön elalszik. Amikor végre fölébred, távolabbról fénycsíkot lát beszűrődni a sötétbe. Madárszót hall messziről. Ahogy tapogatózik, azt érzi, hogy fél testéről - arról az oldaláról, amelyen feküdt - úgyszólván lerohadt a ruha. Nagy kínnal vonszolja magát, mert csontsovány és teljesen erőtlen. Üggyel-bajjal kijut a barlangból, a járókelők megtalálják, megitatják, hazajuttatják. Felesége, aki már holtnak hitte, nagy óvatosan föltáplálja. A gyerekük időközben rég megszületett. Mert az ember a tél közepén aludt el és az érett tavaszban ébredt föl. Jókai azzal zárja az elbeszélést: aki a történtek hitelében kételkedik, érdeklődjön Nógrád vármegye levéltárában. Annak idején kivizsgálták az ügyet, az okiratok is megvannak.