Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

kinthető szentnek) sajátos atmoszférát teremt a filmben, még ha nem is biztos, hogy a rendező tudatos szándéka volt. Ugyanakkor ez a hatáselem nehezen egyeztethető össze az említett akciófilmes eszközökkel. Gibson tudatos stilizáló törekvése volt ezzel szemben, hogy a film képi világának bizonyos elemeit Caravaggio festészete nyomán alakította ki. A rendező hozzáférhető nyilatkozatai itt sem mutatják, hogy végiggondolt művészi elképzelésről lenne szó: mintha egyszerűen megtetszett volna neki a nagy barokk festő képi világa. („Azt hiszem, művei gyönyörűek - mondta Caravaggióról. - Erőszakos, sötét és spirituális, és van benne valami különös, szeszélyes idegenség is.") Az, hogy éppen Caravaggióra esett a választás, azért érdekes, mert ez a képi világ egyrészt valóban közel áll a filmes realizmus látásmódjához, másrészt szélsőséges drámaiságával és lenyűgöző jellemábrázoló képességével éppen azt a merészen szubjektív bibliaértelmezést képviseli, amelyet Gibson inkább kerülni próbált. Itt tehát ismét következetlenségen és zavarosságon érhetjük a rendezőt: a „szép" festői képek csak külsőséges, dekoratív elemek a filmben, s nem határoznak meg a tartalomból és a szerzői szemléletből következő stílust. Egészében - a művész szándékától és tehetségének korlátaitól függetlenül is - a mozi és a szakralitás összeegyeztethetetlenségét példázza a passiófilm kudarca. A mozi végletekig érzéki valóságillúziója és a posztmodern eklektika alkalmatlan arra, hogy a Megtestesülés paradox szentségét felmutassa. Gibson kísérlete nemhogy nem haladta meg a szerzői film szubjektivitását és profanitását, de kevesebbet is nyújt annál, hiszen Pasolini és Scorsese vállaltan egyéni, úgy is mondhatjuk: heterodox interpretációját adják az evangéliumoknak, míg Gibson a filmes igehirdetés ambíciójával lépett föl. A Máté evangéliuma és a Krisztus utolsó megkísértése vitatható műalkotások, amelyek nem váltak szakrális ábrázolássá (alkotóik célja talán nem is ez volt) -A passió viszont a profán művészet mércéjével sem tekinthető sikeres alkotásnak. Kétséges, hogy a mozgókép eszközei egy mégoly tehetséges művész kezében is alkalmasak-e az evangélium üzenetének - és általában a Szentnek - képi ábrázolására. Természetesen nem zárhatjuk ki egy keresztény mozgóképkultúra majdani megszületésének lehetőségét, de a technikai-kereskedelmi kép korszakában, amikor a profán művészet esélyei is egyre kedvezőtlenebbek, ennek kevés a lehetősége. A klasszikus protestantizmus - akár érzéketlenségből, akár szellemi becsületérzésből - erős fenntartásokkal él a „szentséghordozó" művészettel szemben. Rakovszky István írását protestánsként is érthetjük ugyan, de nem a keresztyénség, hanem egyfajta - az egyetemes, nem-evangéliumi kinyilatkoztatásban gyökerező - „platonizmus" megnyilvánulásának tartjuk; akkor is, ha bibliai témáról van szó. Esetünkben azonban a „platonikus" (pravoszláv vagy római katolikus szempontból nyilván keresztyén) gondolatsor igen figyelemreméltó, súlyos üzenetet közvetít: tehát erre figyelünk, s túltesszük magunkat a - még oly lényeges - különbségeken. - A szerk.