Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

ennyire megkérdőjelezhetetlen, egyrészt az egyre nagyobb teret kapó világi témák miatt, másrészt a hitbeli elbizonytalanodás következtében. Ezért a képnek meg kell győznie szemlélőjét, s ez az alkalmazott technikákat ís meghatározza. Szélsőséges esetekben megjelenik a kép lenyűgöző érzéki hatásával való eszmei manipuláció gyakorlata, amint ezt a rendkívül „élethű" olajképek némelyikénél és az illúziókeltő templomi freskóknál láthatjuk. A „kinyíló" barokk mennyezetfreskó jellegzetes példája ennek a manipulatív hatáskeltésnek. Ha ezt az ábrázolásmódot összehasonlítjuk a középkori vagy akár a korareneszánsz templomi képeivel, akkor azok világosságával és következetességével szemben itt a szándék és a kifejezőeszközök zavarosságát érzékeljük. A freskók célja az áhítat fölkeltése, de a közös hitélmény megrendülése következtében a megrendelők és az alkotók a tárgytól idegen, elsősorban érzéki-érzelmi hatást keltő képi eszközöket alkalmaznak. Olyan technikával próbálják a hit élményét és a kinyilatkoztatott igazságokat kifejezni, amely csak az evilági látvány érzékletes megjelenítésére alkalmas. Az elképzelt mennyország e képeken a fizikai-pszichikai valóság látványos meghosszabbítása: az Atya lobogó szakállú, energikus öregember, Jézus atléta, a szentek markáns típusok, az angyalok fiatal, szárnyas férfiak. „Saját szemünkkel", tehát evilági látásunkkal, optikailag láthatjuk az égben Isten udvartartását. (Igen jellemző, hogy éppen abban a korszakban helyezi az önkényes művészi hatáskeltés a kinyíló felhők fölé „Isten lakhelyét", amikor a formálódó természettudományos világkép már egészen másként láttatja a fizikai világmindenséget. így a barokk festészet illuzionizmusa is hozzájárult ahhoz az újkor évszázadai során egyre erősödő balvélekedéshez, hogy a vallás és a művészet jámbor meséket akar elhitetni az emberekkel, szemben a természettudományok szilárd bizonyosságaival.) Nem az ikonográfiái eszközökkel közvetített Kinyilatkoztatást látjuk ezeken a képeken, hanem az önkényesen átértelmezett érzéki valóság lenyűgöző káprázatát. Az ilyen képalkotás esetében, szemben a középkori szakrális kép nyílt jelrendszerével, az ábrázolás eszközeit álcázni kell, mert a szándékolt érzelmi-pszichológiai hatást csak akkor fejtheti ki a kép, ha a szemlélő nincs tisztában a hatáskeltés technikájával. Ezek a képek így a személyiségnek elsősorban érzelmi és képzeleti képességeit mozgósítják, értelmi és lelki hatásuk csekély. A 19-20. század során a vizuális kultúrában döntő változást hozott a fotográfia, a mozgókép, majd az elektronikus és digitális kép technikai és szemléleti forradalma. E fejleményeket, amelyek egymáshoz képest is újabb és újabb rövid „korszakokat" határoznak meg a kép történetében, talán technikai-kereskedelmi képkultúrának nevezhetnénk, jelezve, hogy a képalkotást immár szinte teljes mértékben külső, anyagi tényezők határozzák meg. Ez a képkultúra szemléleti gyökereiben erősen kötődik a humanista kép korszakának látásmódjához - hiszen itt is a hasonlóságon alapuló „élethű" ábrázolás uralkodik -, mégis alapjaiban változtatja meg a kép funkcióját és jelentését. A fordulat lényege: a voltaképpeni tartalmi üzenet jelentéktelenné válása, illetve teljes eltűnése a képkultúra jelentős részéből. A szakrális és a humanista kép mindig önmagán túlmutató jelentést hordozott. Üzenete valójában mindig metafizikai jellegű volt, még akkor is, amikor az evilági témák és a hozzájuk kötődő érzéki ábrázolásmód vált uralkodóvá az egykori vizualitás-