Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
Seminarium Ecclesiae - VAJDA TAMÁS: Katolikus hitoktatói tapasztalataim
mi, egykori egyházi iskolai diákok is gyakran kerültünk olyan új, váratlan kihívások elé, amelyekre gyorsan kellett választ találnunk, hiszen a közben eltelt évtized alatt sokat változott a társadalom. Ráadásul a fiúgimnáziumban szerzett tapasztalatok közül igen kevés az, ami komolyabb változtatás nélkül alkalmazható a mai leánynevelésben. Ezért - személyes tapasztalatok, élmények híján - sokkal inkább az isteni kegyelemre, a keresztény pedagógia évezredes eredményeinek, módszereinek önálló tanulmányozására, az egyéni találékonyságra, az együttműködő készségre, a diákokkal szembeni empátiára van szükségünk, s különösen fontos a jól működő ötletek, modellek adaptálása a sajátos helyi körülményekre. Sajnos a szülők és a diákok körében még súlyosabb a tájékozatlanság. Sokan csak az egyházi iskolákban folyó magas szintű oktatás miatt adják gyermeküket hozzánk, vagy ami még rosszabb, mert ők már nem bírnak kamaszodó gyermekükkel. Egyes szülőknek a munka, esetleg a magánéleti gondok mellett sem idejük, sem erejük nincs már a gyermeknevelésre (sok esetben a tekintélyük is hiányzik), ezért keresnek egy intézményt, ami leveszi a vállukról a terhet. Az ilyen szülők egyáltalán nem jelentenek segítséget a keresztény iskola nevelő-oktató munkája s az abban részt vevő pedagógus számára. Néha úgy éreztem magam, mint a balladai Kőmíves Kelemen: amit hétköznap az iskolában felépítettünk, azt a hétvége (a hazautazás, a hétvégi szórakozás, az otthoni barátok) rendszeresen lerombolta. A kártételben egyes szülők is részt vettek, amikor összejátszottak gyermekeikkel, hogy azok elszabotálhassák a havi egyetlen közös vasárnapi szentmisét. Mindnyájan tudjuk, hogy ezzel nem nyertek időt a családi szeretetközösség építésére, ellenben megfosztották gyermeküket az egyházi iskola, a keresztény nevelés központi elemétől, attól a lelki gazdagodástól, amely nélkül a tanórákon - így a hittanórán - elsajátított ismeretek nem képesek kifejteni nemesítő hatásukat. Hiszen közös istentiszteleti élmény (végső soron közösségtudat) nélkül nem nevelhetünk felelős keresztény felnőtteket. Reménykeltő az a kezdeményezés, amely az iskolavezetéstől és a szülői munkaközösség néhány tagjától származik. Közösen megfogalmaztak egy olyan szerződéstervezetet, amit minden szülő és diák aláír a beiratkozáskor, s ami magába foglalja a szülők és diákok jogait és kötelességeit, melyeket az iskola nevelési programja biztosít, illetve elvár tőlük. Ez a tervezet - reményem szerint - a jövőben megalapozza a szülők és diákok pontos tájékozódását, valamint a család és az iskola hasznos együttműködését, amely nélkül nincs hatékony nevelés. Ösztönzés a hittanórákon Közismert, hogy a diákoknak minden tantárgy elsajátításához motivációra, belső késztetésre van szükségük, amely felszabadítja és egy cél elérésére összpontosítja lelki-testi erőiket. Tapasztalataim szerint a keresztény hitismeretek elsajátításának, bensővé tételének hatékonysága különösen függ a diákok motiváltságától: akit nem tudunk rádöbbenteni arra, hogy Jézus Krisztus örömhíre személy szerint neki is szól, s hogy ez az örömhír tudatos döntést kíván, az csak a kötelezettségeket, kötöttségeket és a napjainkban sokat hangoztatott egyéni szabadságjogok korlátozását fogja látni. A