Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
Seminarium Ecclesiae - BERTA ZSOLT: Vallásoktatás mint lelkigondozás?
és szuggerálják, hogy csakis az egyéni önzések szabad versenyének eredője lehet a társadalmi optimum. Erkölcsi szabályozókkal, normákkal, közösségi szolidaritással mint béklyókkal tehát nem érdemes s nem is kell törődni." 5 Krisztus teste nem él steril, laboratóriumi körülmények között, ezért az egyháznak szembe kell néznie a magyar társadalom válságával. „Mivel nem mondhatunk le a misszióról, nincs más utunk, mint a párbeszéd az egyháztól elszakadt százezrekkel... Ennek legfontosabb eleme, hogy bátrabban kellene nyelvezetet váltani... A mai fiatalok nem mindig értik a kánaáni nyelvet. Azok a felnőttek sem értik, akiknek életéből hiányzik az egyházias gyakorlat. Generációk nőttek fel vallásos nevelés nélkül. Ugyanakkor valamennyiüket meg kell szólítani. Ezért tudomásul véve a kemény, nyelvszociológiai tényeket, nyelvi váltásra van szükség. Az az egyház, amelyik eléggé magabiztos, amelyiknek erős az identitása, bátran tehet ilyen »engedmenyeket« annak érdekében, hogy a párbeszéd eredményesebb legyen." 6 Ez a vélemény - bár sokkal tágabb kört érint, mint saját tanulmányom - lényegében összhangban van a lelkigondozói vallásoktatásról fentebb írottakkal. S elgondolkoztató adat, hogy egy vidéki ipari város 14-18 év közötti középiskolásainak 20%-a határozottan, elvből elutasítja a vallást és az egyházat. „Számarányuk és véleményük elsősorban az egyházaknak figyelmeztetés, másrészt a művelődésben feladatot vállalóknak. Az ország középiskolásainak véleménye alapján talán nem oly módon kellene közeledniük a fiatalokhoz a vallás intézményeinek, ahogyan eddig tették. Jobb visszhangot keltene a személyes megtapasztalás, az óvatosabb megközelítés, hiszen ezt a területet az emberek lelki magánszférának tekintik." 7 Ezekből a szociológiai kutatásokból nemcsak az átalakuló magyar társadalom vallási tudatlansága, illetve a történelmi egyházak iránti közönye rajzolódik ki, hanem az is, hogy - emberileg legalább - csak úgy változtathatunk a kedvezőtlen adatokon, ha megpróbáljuk megnyerni azokat a fiatalokat, akiket a korábbi beidegződések már nem terhelnek, akik, középiskolások lévén, már most is a városi életmódhoz kötődnek, s akik, leendő értelmiségiként, a jövő magyar protestantizmusának kovászát képezhetik. Megismerésükhöz és gyülekezeti integrációjukhoz azonban nélkülözhetetlen családi-egyházi környezetük feltérképezése. Hiszen az említett kártékony folyamatok következményei sehol sem mutatkoznak meg olyan szembetűnően, mint a társadalom legkisebb, de legfontosabb egységében, a családban; s ebből a szempontból a vallásos hátterű, egyházi iskolákhoz kötődő családok sem kivételek. Gimnáziumunkban a közelmúltban egy felmérést készítettünk, amelynek segítségével a diákok családi és vallási kötődését, családjukkal és gyülekezetükkel való kapcsolatát igyekeztünk megismerni. A kérdőív a tanév négy középső hónapjában, öt alsóbb osztályra (7-9. évfolyamok) terjedően vizsgálta a vasárnapi istentiszteletek diákok általi látogatottságát, illetve azt, hogy kivel vett részt a tanuló a gyülekezeti istentiszteleten. Az eredmény tanúsága szerint a gyerekek főleg akkor jutnak el vasárnaponként a templomba, ha ezt a szüleik szorgalmazzák. Egyben azt is megtudtuk, hogy a megkérdezett diákoknak kb. 30%-a nő olyan családban, ahol az élet szerves és elengedhetetlen részének tartják az istentiszteletet. A többi család életében a hit gyülekezeti megélése már nem döntő szempont. A gyerekek 27%-ának egyáltalán nem jelent „eseményt" a hétvégi istentisztelet, kb. 40%-uknak pedig csak kulturális kötődést biztosít a felekezethez tartozás.
