Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - BERTA ZSOLT: Vallásoktatás mint lelkigondozás?

Néhány évi munka azonban rádöbbentett, hogy erőltetetten próbáljuk szétválasztani a hit értelmi és érzelmi oldalát. Pedig a „bizonyos ismeret" és a „szívbéli bizalom" (Heidelbergi Káté 21. Kérdés-felelet) egymást feltételezi, s éppen a kamaszkorú diákok azok, akik leginkább igénylik a vallásos ismeret érzelmi megalapozását. Ezért a gyülekezetben mindig ügyelni kell a tárgyi oldal, az ismeret továbbítására, másrészt azonban az iskola sem feledheti, hogy az Isten iránti bizalmat is fel kell ébresztenie a szívben. Fontos hittanári tapasztalat, hogy egyházi életünkből főleg azok a fiatalok „kopnak ki" a középiskolás évek folyamán, akik korábban is a gyülekezet „peremén" éltek, s egyháztagságuk formális volt. Ókét nem sikerül az iskolai vallásoktatás hagyományos módszereivel megszólítani. Ellenben nagy igény van olyan - gyülekezeti feladatot is vállaló - vallásoktatásra és vallástanárra, amely és aki pásztori segítséget kínál a kamaszkor útvesztőiben. Ráadásul ma már külső körülményeink is erősítik az újfajta, lelkigondozói hitoktatásra irányuló igényt. Nyugat-Európában és a hazai világi szakirodalomban már jóval korábban is felismerték egy új pedagógiai-pszichológiai gondolkodási és cselekvési mód szükségességét. Ingo Baldermann német valláspedagógus arról számol be, hogy a gyermekek már a hetvenes évek végén nagyon jól érzékelték a földi életet fenyegető veszélyt; rendkívüli érzékenységet tapasztalt köztük. Keserűen kérdezi: „Mi játszódik le azoknak a gyermekeknek a fejében, akiknek az iskola folyton azt szajkózza, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulnak, de akik nagyon egyértelműen úgy látják, hogy maholnap már egyáltalán nincs esélyük élni?" Majd így folytatja: „Megtanultam, hogy vallásoktatásom értelmetlen, ha nem jutok el benne a gyermekeknek ehhez a kérdéséhez." S a végkövetkeztetés: „Tanításunknak lényege szerint lelkigondozásnak kell lennie, vagy abba is hagyhatjuk az egészet. Ez valami mást jelent, mint az a követelés, hogy a tanításnak - sok más mellett - lelkigondozói jellegűnek is kell lennie ,*

1 A hazai szakirodalomban Buda Béla így ír az új helyzetről: „... a mai társadalom bonyolultabb személyiségeket termel és igényel, és fontosabb, mint régen, hogy az emberek sokoldalúan fejlettek, pszichológiailag teherbíróbbak, rugalmasabbak legyenek. Ehhez a nevelés újfajta módszerei kellenének... Mivel ma a személyiség nagyon különböző környezetekben és nagyon sok ellentmondás közepette fejlődik, számítani kell arra, hogy a zavarformák nagyon gyakoriak, hogy szinte az az általános és a természetes, hogy az emberek többsége különböző fejlődési megakadásokkal bajlódik, neurotikus feszültségei és tünetei vannak. A szokásosnál intenzívebb fejlesztés, illetve a korrekció tehát szinte a normális nevelés része kell, hogy legyen. Mindinkább úgy kell elképzelni a nevelést, hogy az hatni próbál a hiányos vagy megzavart, illetve a deviáns személyiségfejlődésre is. Ez nyilvánvalóan szemléletváltást jelent, hiszen a nevelés gyakorlatának rejtett előfeltevése eddig az volt, hogy az ép, normális gyerekek mintegy maguktól fejlődnek, különösebb segítségre nem szorulnak, korrekciós módszerek csak a gyerekek hátrányos helyzetű vagy beteg kisebbsége számára kellenek. Ami eddig látszólag magától ment, az most, mai ismereteink alapján emberi hatásfolyamatok eredménye, amely folyamatok sokféle zavart szenvedhetnek, ezért ezeket támogatni, helyenként kompenzálni kell. E szemléletváltás a pedagógiában még nem ment teljesen végbe, az ebből eredő következtetések még nem testesültek meg intézményesedett módszerek-