Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Figyelő - KORENCSY OTTÓ: Fordítástudomány és műfordítás (A hűség énekei. Két német kisepikai mű...)

olvasóközönség, hanem a ma embere. Szokás mondani, hogy a mai ember számára Shakespeare fordításban sokkal élvezetesebb, mint eredetiben, hiszen a fordítások általában a 19. században készültek, melynek nyelvezete kevésbé archaikus, mint a shakespeare-i angol, mely szótár nélkül a mai angoloknak nemigen érthető. Luther bibliafordításának hatása is nem utolsósorban modern nyelvezetében keresendő, amelyet végre megértettek az emberek. A fordítónak azonban jó lehetőségei vannak a fent említett dilemma megoldására, amennyiben az alapvetően közérthető nyelvezeten készült fordítást archaizáló szerkezetekkel látja el, melyek az érthetőséget nem veszélyeztetik. A csak egy bizonyos nyelvben, illetve kultúrkörben létező reáliák léte és fordítása is az alapvető transzlatológiai kérdések közé tartozik. A reáliák osztályozása és fordítása/ elmagyarázása a legnehezebb fordítási műveletek közé tartozik, nem kevésbé a nyelvhasználat által keltett irónia visszaadása. Vizsgálatunkban mindezen alapkérdésekkel és természetesen az olvasás során felmerült egyéb jelenségekkel is foglalkozni szeretnénk. A vizsgált művek Conrad Ferdinand Meyer (1825-1898) páros rímelésű, tízes jambusokba fogott művét 1871-ben, tehát a Német Birodalom megalapításának évében írta. Fordítási szempontból nehézséget okozhat és okoz a svájci német nyelvhasználat érzékeltetésének megoldhatatlansága mellett az a tény is, hogy számos, a reformáció korára jellemző nyelvi fordulatot használ a szerző, melyek erősen kor- és kultúraspecifikusak. A forrásnyelvi szöveg korához képest is archaizáló jellege fordítási szempontból kevésbé problematikus. Tudomásunk szerint a műnek korábbi magyar fordítása nincs. Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) 1798-ban hexameterekben írt költeménye Meyerénél korábban keletkezett, és nyelvhasználatát tekintve más jellegű kihívásokat tartalmaz. Goethe saját koráról ír annak nyelvén, melyre a regionális nyelvhasználat kevésbé jellemző, annál inkább a mára régiessé vált szerkezetek. Az eposz hűen követi a klasszikus irodalom szabályait, a fejezeteket múzsák vezetik be, és a vázolt tragikus események ellenére idillikus (polgári) konnotációval bír. A Hutten végnapj ai fordításáról Míg Conrad Ferdinand Meyer svájci német/délnémet nyelvhasználata egyértelműen kiviláglik a mű olvasása közben, Goethénél más a helyzet, aminek az az oka, hogy Goethe nyelvezete a későbbi korokban gyakran etalonnak számított, és így mai szemmel nehéz eldönteni, mi számított kb. kétszáz évvel ezelőtt regionalizmusnak. Meyernél egyértelmű például a siech, stan, Lötz, Gestad, spat, feiere, melyek délnémet ízét lehetetlen visszaadni. Ezzel összefüggésben szeretnénk ezen a helyen bevezetni a veszteség és kompenzáció kérdését is, mely utóbbi hasznos eszköz a fordító kezében. Veszteség alatt azt értjük, ha a forrásnyelvi tartalom denotatívan vagy konnotatívan nem ültethető át a célnyelvre, mint például a siech szó esetében. Magyarul csak a denotativ fordítás lehetséges: beteg. A délnémet/svájci hangulat elvész. És ami rosszabb; nem is kompenzálható, tehát