Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Örömzene. (Ókor. Folyóirat az antik kultúrákról)

fogalmazta volna meg. írásaik hangvételét legtalálóbban a felszabadult jelzővel illethetnénk: nagyon is megköveteltetik az elmélyült munka, a korrekt tudományos színvonal, de nem kell, nem is igen lehet befutni a diszciplínában egyébként bevett nyomasztó, fárasztó, s részben fölösleges, mégis kötelező tiszteletköröket; szinkronban illik lenni az újabb kutatási eredményekkel, de nem kell feneketlen lábjegyzettengereken átlábalni; szabad megfogalmazni titkos, mindeddig csak belül dédelgetett új elgondolásokat. Aminek persze titokban minden szerző örül, és ez az öröm teljes mértékben átjön, megérinti az olvasót. Aki itt szóhoz jut, az megfogta az Olümposzi istenek lábát, mert alkalma nyílik szenvedéllyel beszélnie - arról, amiért egykor régen ezt a kevés külső sikerrel kecsegtető pályát választotta, arról, amit máskor szemérmesen leplez a kötelező tudományos objektivitás; alkalma nyílik szeretettel szólnia, szeretettel a szakma, szeretettel aktuális témája, szeretettel - igen - az olvasó, a mindeddig egyszerűen nem létező s most végre megtalált olvasók iránt. Öröm, szeretet, szolgálat: ezeket érezzük az ÓKOR kimondatlan kulcsszavainak. Az interdiszciplináris elgondolás másik, nem kevésbé örvendetes következménye, hogy több olyan szerző is megszólal, akik egyébként nem, vagy nagyon ritkán publikálnak. Vagy mert ama bizonyos tudományos zöldfülűek kategóriájába tartoznak (PhD-sek, tehetséges egyetemisták), vagy mert nem vállalják a vázolt lehangoló helyzet harcait, vagy mert a periférián, kis vidéki múzeumokban és más, kevéssé publikációképes munkahelyeken dolgoznak, vagy egyszerűen azért, mert a „magas" tudomány elfeledte, és még soha senki nem kérte meg őket ilyesmire. Itt viszont bátorítanak, kérnek (és megköszönnek); felkérik, ha kell, kérlelik, ha kell, körüludvarolják a kiszemelt szerzőket, és mindenki, kicsik és nagyok munkájával azonos módon, tiszteletteljes kritikával bánnak. Sőt, mivel ilyen nagy súlyt helyeznek a képző- és iparművészetre, a tárgyi emlékekre, az anyagi kultúrára, a számos régész, muzeológus mellett olyan szerzők színesítik a lapot, mint a bőripari tervező, aki történetesen a szarmata viselettörténethez ért, a kelmefestésben használatos növényeket bemutató kertészmérnök, vagy a restaurátor, aki egy pannóniai sírmellékletként előkerült gyönyörű arannyal átszőtt kelme előállításának korabeli technológiáját a szó szoros értelmében rekonstruálja: megszövi hasonmását maga készítette anyagokból, és, talán kevésbé verzátus tolvajnyelven, ám a textília szerelmesének megható műgondjával ad számot erről. Az ÓKOR főbb állandó rovatai a Tanulmányok, a Régészet, a Múzeum és a Könyvek. A tanulmányok többsége a szám témájához kapcsolódik. A hazaiak mellett külföldi szerzők írásai is megjelennek avatott fordításban, de, igen helyesen, csak akkor, ha különösen érdekfeszítő tudományos csemegével szolgálnak. A Régészet rovatban főleg archeológiai újdonságok kapnak helyet, a Múzeumban fővárosi, vidéki és kivételképpen aktuális külföldi kiállítások ismertetői. Valamennyi igazi kedvcsináló, mégis hadd emeljük ki közülük a soproniakról szóló három cikket, melyek nem elszigetelten beszélnek a múzeumok anyagáról, hanem életszerűen elhelyezve azt a város ma látható régészeti környezetében (2003/2-3., 69-75. o.). Az olimpia alkalmából Athénban nemzetközi összefogással megrendezett versenytörténeti kiállítás rövid ismertetése (Agón: 2004/2., 86. o.) időszerűségével hat. Már esett szó az újabban elindított műtárgyismertetőről és a Múzeumkatalógusról; az utóbbiban a kiállítások mellett progra-