Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GABOR: Tempusomnia revelat. Joseph Lortz...
St gondolat uándorútján dolgozott 21. kiadásra kétkötetesre bővült. Az „eszmetörténeti szempont" nem valamilyen illusztrált dogmatörténetet takar. Magát a TÖRTENELMET kísérelte meg felvázolni minden változatosságával, komplikált rétegződésével, fő-, mellék- és ellenáramlataival együtt, de úgy, hogy a vezető erő, az ESZME mindig világosan az olvasó előtt álljon. Szemünk elé akarta tárni, hogy a történelem sohasem volt papírszagú, a történelem mindig élő és egész volt, miként azok az emberek, akik át- és megélték. A történetírás alapvető feladata éppen az, hogy a tények kritikai feldolgozásával ezt az élő egészet ábrázolja s tegye érthetővé, felfoghatóvá számunkra, az utókor számára. Ha matematikával akarunk foglalkozni, akkor a matematika logikája szerint kell gondolkodnunk. A történésznek történeti módon kell gondolkodni. A történelem mint tudomány nem csak egy kazal évszámot, nem csak az események, személyek, uralkodók bizonyos mennyiségét jelenti. A történelem mint tudomány a gondolkodás sajátos dimenziója. Tudomásul kell vennünk, hogy az elmúlt korok vagy más kultúrkörök emberei egészen más elképzelésekkel rendelkeztek a világról, másképpen gondolkodtak, mint mi. Ez azt jelenti, hogy a történelmi módon gondolkodónak óvakodnia kell attól, hogy a múltat egyszerűen csak saját kora előítéleteinek szemüvegén keresztül lássa. A múlt dolgait átalakítás, fésülés és szépítgetés nélkül, a maguk eredeti valóságában kell bemutatnunk. A jelent nem vetíthetjük vissza a múltra. 24 A történész a múlttal foglalkozik, de a jelenben él, a jelennek és a jövőnek alkot. Egy korszakot csak akkor lehet megérteni, ha az egészét látjuk; ha mintegy belehelyezkedünk az abban a korban élők körébe, akik számára saját koruk nem vált szét politikára, irodalomra, művészetre, gazdaságra stb. Gondoljunk arra, hogy mi is benne élve a saját korunkban, folyamatában és egységében látjuk, tapasztaljuk azt. Soha ne feledjük, hogy a történelem belőlünk, emberekből és a bennünket mozgató eszmékből áll! Elődeink is - hozzánk hasonlóan - a saját koruk gyermekei voltak. Azzal a mércével kell mérnünk, amivel ők mértek egykor; minden más mérce csal, vagy legalábbis téved. Soha se higgyük azt, hogy bölcsebbek vagyunk náluk, legfeljebb csak tapasztaltabbak. Az egyháztörténet, a többi történeti jellegű diszciplínával együtt nem exakt tudomány, annak csak a természettudományok nevezhetők. Lortz meggyőződése szerint az egyháztörténet teológiai diszciplína. Ha nem az lenne, akkor a profán történettudomány mellett nem lenne önálló létjogosultsága azon kívül, hogy egy különös képződmény, az „egyház" sorsával, s nem pl. az államok, a politika történetével foglalkozik. Ez a tézis messzire vezető kérdéskört érint, amelynek részletezésére itt most nincs lehetőség. Csak mint végeredményt határozzuk meg: azért teológia, mivel az emberi természetes megismerőképesség mellett a megismerés különös forrását és mércéjét is alkalmazza: a kinyilatkoztatást. Az egyház története az üdvösség története. Az isteni és az emberi együttes jelenlétét az egyháztörténetben a megtestesülés következményének tartjuk. A lényegi különbség a profán szellemtudománnyal szemben nem abban gyökerezik, hogy az egyház, mint az Ige megtestesülésének misztikus folytatása, valami isteni; hanem abban, hogy ennek az isteninek a földi történetét ábrázolja. A megtestesülés által Isten részt akart venni az emberi történelemben. Az egyház, mint Krisztus titokzatos teste, élő organizmus, amely - minden más élőlényhez hasonlóan
