Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: „Még a jók is üdvözülnek!..." (Liptay Lothar: A keresztyénség viszonya más vallásokhoz)

aki szerint minden nem keresztény vallás „az egyetemes vallási tudat" egy-egy sajátos, specifikus variánsa, alapvetően eltorzítva a bűn tudati rombolása által. Ezért Kraemer állásfoglalása is, akár az egész dialektikus irányzaté, végső soron exkluzivisztikus. Paul Tillich ontológiai Isten-fogalmának és a fentiektől gyökeresen eltérő koncepciójának, radikális univerzalizmusának és dinamikus vallástipológiájának a többiekénél részletesebb elemzését (119-137. o.) a nem kevésbé radikális relativizmus hívei, John Hick, Paul F. Knitter követik. (A „radikális" szó, bizonyára nem véletlenül, mint afféle állandó jelző vonul végig a könyv fejezetein.) Ez a vallások pluralisztikus teológiájáról szóló rész (135-145. o.) többlet az eredeti munkához képest, mivel a távolról sem egységes irányzathoz tartozó szerzők publikációi jobbára csak a disszertáció befejezése után jelentek meg. Az elméleti fejtegetéseket a szellemi atyját Dietrich Bonhoefferben látó szekuláris teológia lényegének ismertetése zárja le (145-161. o.). Képviselői pozitíve értékelik, sőt néhányan a Bibliából eredeztetik a hagyományos vallásosság léptennyomon tapasztalható elhalásának folyamatát, és ezt a helyzetet - a kereszténységnek az elvallástalanodó világban betöltött és betöltendő szerepéről elmélkedve - mint Isten akaratát definiálják, aki „azt akarja, hogy az ember ne ővele, hanem felebarátjával törődjék" (148. o.). Ilyen körülmények között a harmadik világban a klasszikus értelemben vett misszió helyét fokozatosan, egyre inkább a „nemzetépítés" vette át, azzal a céllal, hogy segítsék a fejlődő országokat nemzeti, társadalmi, kulturális identitásuk megtalálásában. A folyamat nyomában természetes módon indultak új virágzásnak a lokális bennszülött vallások, amit egyes keresztény valláskutatók afféle 20. századi praeparatio evangelicaként üdvözöltek, míg mások aggasztó, retrográd jelenségnek tartottak. A szekuláris teológia sokszínű, sőt, időnként úgy tűnik, eléggé zavaros jelenség, olyan szlogenekkel, mint „az Isten nélküli teológia" jelszava, vagy „a vallás vallástalan (tisztán antropológiai) kategóriákban történő interpretálásának" programja. Azon a ponton vagyunk itt már, ahol a hitről, vallásról, Istenről szóló diskurzusokat hallva, olvasva igazán nem tudni, mikor van szó a Szent világból való végleges kivonulásáról és mikor a világ totális megistenítéséről, a burjánzó élet szentségét ünneplő „neo-dionysosi" teológiáról. Mintha a számtalan vallástudós, kétezer esztendő összes teológusa teljesen hiába tevékenykedett volna, mert a kérdés ugyanaz, ami már az ókoriaknak is a könyökén jött ki: akkor most haladásellenes, gúzsba kötő negatív hatalom-e a vallás a világ és az egyén történetében (Epikuros, Lucretius és mások), vagy progresszív, felszabadító erő (vö. 160. o.). És mintha nemcsak a más vallások kritikájában, hanem a hozzájuk való pozitív, megértő közeledés szellemi muníciójában sem lenne a világon semmi új, semmi, amit ne tudtak volna már az ókorban, de legkésőbb a középkorban, kezdve a részleges egyetemes kinyilatkoztatás gondolatától, „az igemagvak" (logos spermatikos) koncepciójától, folytatva a kereséssel mint a különböző vallások közös alapjával, all. századi érsek, Canterburyi Szent Anzelm zsidóknak szóló üzenetével: „...egy és ugyanaz, amit keresünk", egészen a „helyes hitvallás kontra szeretet" toposzáig (lásd például Ágoston Mindenki hordhat keresztet... kezdetű eszmefuttatását). A záró fejezet - A téma fejlődésvonala az ökumenikus mozgalomban - Dialógus mint a más vallások megközelítésének egyik formája - a dialógus-mozgalom eseménytörténete, beszáMl