Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.
Figyelő - REUSS ANDRÁS: Rendszerszervező vagy vak öszvér? (Klaus Douglass: Az új reformáció. 96 tétel...)
hogy a riasztó helyzetkép számos vonatkozásban a római katolikus egyházra is áll.) Vajon - ha ma jelen lenne - Luther nem készítene újabb 95 tételt, hogy a mai keresztyénség és evangélikusság gyenge pontjaira mutasson? Megtette ezt 1817-ben, a reformáció jubileumán, Klaus Harms, aki úgy adta ki Luther tételeit, hogy mindegyik mellé írt egy másikat. Megteszi ezt Douglass könyve is, amely komolyan veendőnek tartja ugyan a tartalmi problémát is - a reformációt kell újra felfedezni és végre érvényre is juttatni (Első feladat) -, azonban azokkal a strukturális, szervezeti változtatásokkal, illetve azzal foglalkozik, hogy mennyire másképpen kellene élnünk a keresztyén gyülekezetben ahhoz, hogy megújuljon. Komolyan veszi ugyanakkor a tartalmi problémát: a reformációt kell újra felfedezni és végre érvényre is juttatni. A megállapított diagnózisból nem a reformatori örökség felülbírálata, hanem végigvitele következik, ezért körültekintőnek és kiegyensúlyozottnak tűnik. A fő orvosságot olyan gyakorlati ajánlásokban tárja elő, amelyek egyrészt a keresztyén élet mindennapi gyakorlatára vonatkoznak, részben strukturális és szervezési változtatásokat tesznek szükségessé. Megszívlelendő gyakorlati javaslatok Felszabadítani a spiritualitást - mondja a Második feladat. Tapasztalat, hogy a 21. század embere nem az egyházban, hanem különféle más vallásokban keres vallási élményt és vallási kérdéseikre választ. Németországban a keresztyén felekezetek 40 000 lelkésze mellett 100 000 adót fizető jós működik! Nevetséges volna, ha nem volna sírni való: sok ember inkább hajlandó valamilyen füstölőt lóbáló gurunak hinni vagy esküdni a kísértetekre, mint nálunk, keresztyéneknél keresni a választ vallási kérdéseire. (85-86. o.) Az igehirdetés annyira a modern gondolkodáshoz igazodott, hogy az istenhitből és a vallásból puszta morál, emberszeretet, a becsületes életfolytatás követelménye lett, amelyet gúnyolódva felül semmi teológiának neveznek. Az igehirdetésnek az lenne a hivatása, hogy ne csak az értelmet, hanem az egész embert szólítsa meg. Evangélikusként hozzátehetjük: úgy kellene megszólalnia az igének, hogy lényegtelenné válik az igehirdető személye, az igehallgató ember pedig az élő Isten elé kerül. A gyülekezeteket - a könyv szerint - nem a lelkesedés és tűz, hanem az unalom, nem a bűntől való szabadítás jó híre, hanem a törvényeskedés (mások morális megítélése), nem az Istennek a legjobbat odaszánása, hanem a középszer jellemzi. A gyülekezetek nem eléggé a buzgó imádság és az imádságra való rávezetésnek a helyei. Hozzátehetjük ehhez, milyen jó lenne, ha azok az evangélikusok, akik a hit kérdéseivel költői formákat keresve is vívódnak, bátorságot vennének, hogy új versekkel és új énekekkel mások elé kiálljanak. A protestáns kegyességben (spiritualitásban) nagyon háttérbe szorult az Isten iránti szeretet, mint a mindennapok meghatározója, mint a cselekvés, imádság, istentiszteleti részvétel motorja. Ezért a feladat - igazi lutheri tanács ez -: belemerítkezni Isten szeretetébe. Újra felismerni a küldetést - ez a Harmadik feladat -, a küldetés pedig igazában nem, nemcsak a másokról való gondoskodás, hanem a tanítvánnyá tétel. Hiszen az egyház azt jelenti: misszió. Misszió és tolerancia pedig nem mond ellent egymásnak. A tanítvánnyá tétel pedig megtérést jelent, gyülekezeti közösségbe tagolódást, tanúskodó életet. - Mindez természetes az Újszövetség olvasójának. Éppen ezért fölöttébb nyűg-