Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései

volt a tenger. Én megnőttem, anyám összement, én megerősödtem, ő legyengült. Keze csont és bőr, háta púpos. „A tengerészségen kívül nem tudnál más munka után nézni?" - kérdezte tőlem anyám. Leültem egy székre, egy szót se szóltam. „Mikor indulsz?" - kérdezte. Nem feleltem. Kimentem, leültem a küszöbre. Semmire sem tudtam gondolni. Tengerrel teli szememet nem tudtam levenni a vízről. Szívemet két ellentétes vágy feszítette. Felkeltem, és megint bementem. Apám életében a tűzhely mellett szokott álldogálni, én is oda mentem. Anyám úgy szólt hozzám, mint ahogy apámhoz szokott: „Ugye még itthon maradsz néhány hétig, fiam?" Én pedig úgy feleltem, mint apám: „Nem, holnap indulok." Egy évvel később anyám hosszú útra kelt, olyan helyre ment, ahol már nem láthatom. De jól van ez így. Mert ott már nem szomorkodik azon, hogy melyik tengeren vagyok, és nem várja, hogy hazatérjek. Anyám csomagolta be a zsákomat. Amint az agyonfoltozott, durva zoknijaimat a zsákba tette, a szívét is kitépte, a szeretetét is elcsomagolta nekem. Én pedig már másnap indultam, mint apám is. A fülem anyám zokogó sírásával telt meg. De ez az út nagyon magányosra sikeredett. S hogy lelkem megfagyott-e? Megfagyott. Ezután már nem volt hová hazatérnem. Egyszer egy vadidegen városban szálltam partra. Hatalmas nagy, ismeretlen házak között bolyongtam. Találkoztam egy asszonynyal. Mosolygott, én is mosolyogtam. Nem ismertem, mégis rám mosolygott. Persze csak a pénzért tette. Legyen, tegye a pénzért! Mi másért tette volna, ha nem a pénzért? A nő azt mondta nekem, hogy a konyak majd felmelegíti a lelkem. De valójában a mosolya forrósított fel. A teste forrósított fel. Úgy éreztem, az ő ajkaival az összes ember rám mosolygott ebben a pénzért-mosolyban. Lelkem jegét felolvasztotta. Nem is a hangom, a szívem beszélt hozzá. Megoldotta megfagyott szívem nyelvét. Lelkemben egy hang azt mondta: „Az időnél is öregebb az a szívbéli hideg, amit érzel. A tenger így fagyasztja meg azoknak a lelkét, akiket megszerzett magának." Azon az éjszakán átforrósodtam, az éjjel úgy telt el, mintha a Nap, a Hold és a csillagok melegségének minden puhaságát megkaptam volna. Azon az éjszakán igazán aludtam, álomnál is mélyebb álomba zuhantam. Fejemből a tenger lassacskán elpárolgott. Terveket szőttem, elvetettem őket, nevettem, elakadt a lélegzetem, énekeltem. „Házasodjunk össze!" mondtam a nőnek. Kinézett az ablakon a tengerre, sóhajtott: „Ha visszatérsz az útról, gyere el megint." „Nem jövök többször!" - mondtam neki. „Nem baj - válaszolta, s felállt. - Tudom, tengerész vagy." Elmentem a kikötőbe. Egy kapitánnyal tárgyaltam, fűtőnek álltam. Az egyik tengerész egy duci szőkéről, egy másik egy kis feketéről, a harmadik egy nádszál derekúról, a negyedik egy megtermett nőstényről beszélt. Engem már ekkor elfogott a honvágy. „Meg fogok nősülni" - mondtam. Kinevettek, mint egy bolondot. Ittunk. Énekeltünk és szidtuk a tengert. „Tenger, tenger, nyomó.Ml