Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.
Corpus evangelicorum - BERECZ ÁGNES: Egyházi gyűjteményeink - alapkövek vagy kövületek?
belül maradnak - leszámítva a célzott keresőkérdéseket. (Ezt a jelenséget nyugodtan behelyettesíthetjük az egyéni olvasói ízlés és szokás analógiájával - egy könyvmoly sem képes mindent elolvasni.) Másrészt sajnos az látszik beigazolódni, hogy általában éppen a leghátrányosabb földrajzi és társadalmi helyzetű rétegek jutnak a legkevésbé a szükséges eszközökhöz. A kivételek viszont igazolják az új technika nagyon is kézzelfogható potenciális hatásait: az egyik kisvárosunkban található piciny, de különleges tojásmúzeum olyan vonzó honlapot készített (természetesen megfelelő marketinggel támogatva), hogy egy időben nemcsak a legnagyobb múzeumainkat körözte le vele, de rövid időn belül kimutatható volt az érdeklődő külföldi turisták tömeges megjelenése is. Ez a találomra kiragadott példa egyúttal illusztrálja, hogy a szellemi többletérték mindenképpen elengedhetetlen a sikerhez - egy halom bármily szépen patkolt tojás önmagában még kevés. A háló hőskorának résztvevői számára szomorú fejlemény, hogy a web (is) egyre nagyobb mértékben kommercializálódik, holott kezdetben egyetemi közösségek kommunikációs eszköze volt, és fejlesztői elsősorban a tudás terjesztését tartották szem előtt. Ezt a folyamatot nem befolyásolhatjuk - tudomásul kell vennünk, hogy a háló demokratizálódásának ez volt az ára: még a nonprofit portálok fejlesztéséhez és karbantartásához is pénz kell; hát még a profitérdekeltekéhez - és nyilvánvaló, hogy ahol a piac érvényesülni tud, ott terjeszkedik is. Lassan ott tartunk, hogy csak a kereskedelmi vonatkozású (legfeljebb még a közhasznú) honlapokból juthatunk friss és érvényes információhoz; minden más esetben ki vagyunk téve annak, hogy ellenőrizetlen forrásból merítünk. A korábbi, paradicsomi kommunikációs aktivitás is változott: ma már titkoljuk privát e-mail címünket (ellenkező esetben küszködhetünk napi száz kéretlen reklámküldeménnyel); megtorpanunk, ha az információhoz jutás feltétele egy személyi kérdőív kitöltése; tetemes időt és költséget fordítunk a biztonsági védelemre. Ha pedig értékes, tudományos tartalomra van szükségünk, akkor ezt on-line szolgáltatásként ugyanúgy meg kell fizetnünk, mintha papírformátumban kapnánk. Megkerülhetetlen szembenéznünk azzal, hogy az informatika éppen a dokumentációs profilú intézményeket, azaz a könyvtárakat és a levéltárakat hozhatta volna helyzetbe. Ha belegondolunk, a digitalizáció és a tartalmi feltárás egyéb elektronikus lehetőségei (adatbázisok) nagy távlatokat nyithatnának ezen intézmények számára - bizonyos esetekben akár számottevő anyagi alapot is (térítéses szolgáltatások). A feltételes módból sejthető, hogy valami baj történt. Igen: néhány nagy könyvtárat, egyetemi központot és szakkönyvtárat leszámítva még most is, másfél évtizeddel az informatika berobbanása után, alig-alig történik valami. A cédulakatalógusok ugyan átadják helyüket a bibliográfiai adatbázisoknak; de még nem minden könyvtár állománya kérdezhető le az interneten; és ami hozzáférhető, az korántsem a teljes feltárt állomány - a katalógusok visszamenőleges adatbevitele még sokáig el fog tartani. Pedig ez csupán az első lépés - a mai olvasók nem elégednek meg azzal, hogy valami valahol megvan: a teljes szövegű szolgáltatások iránt növekszik az igény. És mit tapasztalunk, ha körültekintünk? Azt, hogy néhány vadonatúj alapítású intézmény és vállalkozás igyekszik hihetetlen intenzitással és érzékenységgel elébe menni ezeknek az igényeknek; mi-