Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - GÁSPÁR DOROTTYA: Az Imperium Romanum és az ókeresztények
fogalmazhatnánk, hogy az ókor emberének volt igénye azzal a munkával szemben, amit végzett: hivatásának tekintette. Mindenki értett valamihez, mindenki másban tűnt ki, ezért mindenkinek megvolt a helye. Az embernek nem kellett a másikat lenézni ahhoz, hogy saját magát nagynak titulálhassa. Valamilyen szempontból mindenki művész volt. Említettük már, hogy a művészet és a vallás az élet minden területén összefonódott. A kocsihajtó, aki a cirkuszi játékokban virtuózként versenyez, egyszersmind pogány szertartást végez, hiszen a kocsik körbeforgása a ciklikus idő évenkénti megújulását szolgálja. Tehát egy kereszténnyé váló ember, aki pogányként nevelődött, válaszút elé került, annak megfelelően, hogy milyen helyet foglalt el a világban, mi volt a mestersége. 53 Még a hatalomról is le kellett mondania. A katona pedig megtanulhatta, hogy inkább Istennek engedelmeskedjen, mintsem az embereknek. 54 Gondoljuk végig a helyzetet! 55 Aki a megélhetést adó foglalkozását elhagyta, annak új megélhetési lehetőséget kellett keresnie. Másrészt, ahonnan távozott, ott űr támadt, és még csak meg sem értették, miért megy el. A külső szemlélő számára munkamegtagadás jellege lehetett az ilyen döntésnek. 56 Azt se feledjük, hogy igen nagy szerepet játszott a megtérők neofita buzgósága: féltek a pogány szokásoktól, féltek, hogy visszaesnek vagy akaratlanul is vétenek új hitük tanításai ellen. Ezért inkább átvették, szinte prozelitákként követték a zsidóság aprólékos szabályait, ily módon szigorú előírásokat teremtettek saját maguk számára. Ma már talán világosabban látjuk, hogy ezek a szigorú - gyakran külsőséges - szabályok részben az elhatárolódási kényszer megnyilvánulásai voltak; s nem kell föltétlenül a keresztény hit szükségszerű velejáróit látnunk bennük. Annyi azonban bizonyos, hogy az Isten országáról szóló üzenet, valamint az egyház fegyelme, szigorú elvárása biztonságot adott a megtérőnek, 57 aki épp ezért sziklaszilárdan vallotta: „Tudom, kinek hiszek, és meg vagyok győződve, hogy a rám bízott javakat megőrzi addig a napig." 58 A Római Birodalom nem volt gonosz, csak épp nem tudta, hogy elérkezett közénk az Isten országa. Ha pedig hallott is róla valamit, nehezen értelmezte azt az országot, amely nem e világból való. Azt is el kell azonban ismernünk, hogy a fiatal egyház - montanista terheltségével vagy prozelitizmust idéző elkülönülésével - nem is könnyítette meg a helyes tájékozódást. A keresztények állhatatossága esztelen makacsságnak tűnhetett a rómaiak szemében, hiszen azt hihették, hogy ezek az emberek valami hóbortért haltak meg. Ha a mai keresztény a múltba néz, általában sommás véleményre jut: gyalázza, szidja a Római Birodalmat, mert üldözte a keresztényeket. Sokkal fontosabb azonban, hogy az akkori keresztények - minden tévedésükkel, különcségükkel együtt - nem szabták magukat a világhoz. Az üldözés - amelyért Róma korántsem egyedül felelős - ilyen szempontból kisebb jelentőségű. Hitbeli őseink halálosan komolyan vették, hogy Isten országa harcban áll a világgal. Tudták - megmondatott nekik 59 -, hogy küzdeniük kell: s ettől fogva már részletkérdés volt, hol és mikor áldozzák életüket, anyagi boldogulásukat. Tudták, hogy - önmagukkal is megküzdve - le kell győzniük a világ árnyképeit, akárki csábít az árnyképekkel. Céltudatosságuk és elszántságuk ma is példa. S ezen a ponton szomorúan sorakoznak húsz-huszonegyedik századi kérdéseink: miért nem
