Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - ID. HAFENSCHER KÁROLY: Életeink (Aranydiplomás evangélikus lelkészek vallomásai)

van, akinek sok szórványú kis gyülekezet adatott. Az egyik teológiai tanár lett, a másik festőművész, van, aki háznépét írja le, s van, aki gyülekezete tagjaival foglalkozik. Pietista, ortodox, liberális, hagyományos egyházias, ébredési mozgalomból jövő tagja is van a népes évfolyamnak. Volt, aki letette a Luther-kabátot, volt, aki külföldre menekült, van, aki megözvegyült, van, aki újra nősült. Szinte egész társadalmunk keresztmetszete olvasható itt. Fabiny Tibor tömör előszava eligazít abban, hogy mit várhatunk az íróktól. - Veöreös Imre „búcsú igehirdetése" (1953) egyszerűen mutatja be az akkori helyzet érzékeltetésére a jellemző ködöt, amiben messze látni nem lehetett, és csak a hit bátorságával vághattak neki a végzett hallgatók az ismeretlen útnak abban a reményben, hogy megőrzi őket az Isten. A borító felső részén egy bibliai mondat áll: Krisztus meghalt és feltámadott értünk. A tulajdonképpeni cím a következő: Aranydiplomás evangélikus lelkészek vallomásai. A kötet két igeszakasz közé helyezkedik el: a 103. zsoltár első négy verse: Áldjad lelkem az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett teveled... - és a Jelenések könyve 7. fejezetéből egy szakasz: kik ezek és honnan jöttek? - Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek és megmosták ruhájukat a Bárány vérében. És az Isten letöröl szemükről minden könnyet. (És a zárókiáltás a Soli deo glória lesz.) Nemcsak vallomások, hanem költemények is olvashatók a szép vállalkozásban. Váczi Mihály: Eső a homokra, Túrmezei Erzsébet: Most élni küldetés, Aprily Lajos: Kérés az öregséghez című verse és ugyancsak Túrmezei Erzsébet Lefelé tartunk című műfordítása: „Hallom már a távolból a győztes éneket, S látom fehér ruhában királyi trón körül nagy nyomorúságból jött boldog sereg örül... Vár az ország, ahol senki sem lesz öreg." Olvasunk igazi közösségi lényként bemutatkozó lelkészt, de van remetelelkű is. Az egyik gyermektelen, a másik már unokáira büszke. Különböző sorsú, különböző alkatú emberek, mégis egyek abban, hogy közös Uruknak szolgálnak, Jézus Krisztusnak, és megmaradtak az evangélikus egyház hagyománya keretei között. (Van ugyan, aki mostohaanyjának nevezi az egyházat, de olyan is van, aki édesanyjának tartja.) Egy nemzedék, mégis különböző a nyelvük. Az egyházi zsargontól, a kánaáni nyelvtől a legszekulárisabb stílusig minden megtalálható. Regényes életutak és szürke sorsok váltják egymást. A kortárs tudja, hogy amit elmondtak, nem minden, még sok mondanivalójuk lenne, de van, amiről már megfeledkeztek, s van, amit nem szívesen mondanának el ötven évi szolgálat után sem... Érdekes, hogy aki külföldre távozott, megindokolja lépését. A másik itthon maradt és ugyancsak megindokolja, miért választotta ezt a „kalandos életformát". Egyházpolitikai fordulatok és hangsúlyeltolódások is jelentkeznek. írásbeli műveket, veretes mondatokat éppúgy olvashatunk, mint a csak élőszó szolgálatában állók rögös, akadozó mondatait. Érdekes lenne egy párhuzamos kötetben megszólaltatni azokat, akik között, akik mellett szolgáltak a jelen kötet írói. Külön tanulmányt érdemelne, miként látták ugyanazt a vezetőt, principálist lelkésztársaik más-más pozícióból, felfogásból. Összeköti a vallomásokat a korszak 1953 - 2003 között. Ötven év! A nagy háború