Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - BUZÁSI ENIKŐ: Egy peregrinus művész (Mányoki Ádám 1673-1757. Egy arcképfestőpálya Európa fejedelmiudvaraiban)

Egy peregrinus művész Mányoki Ádám (1673-1757)* Egy arcképfestőpálya Európa fejedelmi udvaraiban Mányoki Ádámot a magyar művészettörténet-írás a 18. század legjelentősebb hazai mesterei közé sorolja, jóllehet csupán két rövid periódusban, néhány évig dolgozott Magyarországon. A megkülönböztetett figyelem egyik oka műveinek a portréfestés magyarországi átlagából messze kiemelkedő minősége, a másik pedig az, hogy pályája, ellentétben a hozzá hasonlóan külföldre jutott magyar kortársakéval (mint az Angliában letelepedett Bogdány Jakab, vagy Stranover Tóbiás), igen sok ponton kapcsolódik a hazai történelem akkori eseményeihez. Neve a hazai köztudatban ma is II. Rákóczi Ferenc személyével és udvarával fonódik össze, pedig pályájának ez az állomása idehaza csak a 19. század végén vált ismertté. A festőt lényegében a historizmus korának hazai történettudománya „fedezte fel", a működése iránti figyelem pedig hosszú ideig a 19. század utolsó évtizedeinek Rákóczi-kutatásával, valamint a kuruc kor iránti érdeklődéssel fonódott össze. Munkái a századforduló éveiben rendezett történeti és műgyűjteményi kiállításokon jelentek meg először, ahogyan II. Rákóczi Ferenc 1707-ben festett, s ma a Magyar Nemzeti Múzeumban található arcképe, Podmaniczky János, valamint Ráday Pál és felesége ábrázolásai a Magyar Nemzeti Galéria, illetve a Rádaygyűjtemény tulajdonából. Műveinek nemzetközi fellépésére az 1914-ben megrendezett darmstadti nemzetközi barokk kiállítás adott alkalmat, ekkor jutott több jelentős alkotása a szakma tudomására, és ekkor szerepelt először nyilvános tárlaton - még a szász uralkodók drezdai gyűjteményéből - II. Rákóczi Ferenc 1712-ben festett arcképe. A festmény 1925-ben Nemes Marcell szerzeménye, majd ajándéka révén jutott magyar közgyűjteménybe, s hazakerülése egyúttal jelképes kezdete lett a Mányoki-életmű akkori igények szerinti tudományos feldolgozásának. Ennek során készült el Lázár Béla 1933-ban megjelent monográfiája. A festő alkotásai önálló tárlaton a Szépművészeti Múzeum 1957-ben megrendezett Mányoki-emlékkiállításán szerepeltek először és utoljára, ekkor a magyar gyűjteményekben fellelhető művek a kortársak, Jan Kupezky és Bogdány Jakab munkáival, valamint a varsói Nemzeti Múzeum néhány Mányoki-alkotásával kiegészítve kerültek közönség elé. A történelem által erősen megrostált életmű, amely szinte teljes egészében a német udvari portréfestés körébe tartozik, jelentős részét tekintve ma is külföldön, elsősorban német területen, a festő működésének egykori helyszínein található. Ennek magyarázata maga az életrajz, s a nem szokványos életpálya időről időre változó állomásai. * Március 14-tó'l augusztus 31-ig nagyszabású emlékkiállítást láthattunk a Magyar Nemzeti Galériában: Európa fejedelmi udvaraiban - Mányoki Adám. Egy arcképfestőpálya szereplői és helyszínei. A nyár folyamán jelent meg - a galéria kiadásában - a kiállítás rendezőjének, Buzási Enikőnek a monográfiája: Mányoki Adám (1673-1757). Monográfia és ceuvre-katalógus. A kiállítás és a könyv szorosan vett ismertetése helyett arra kértük föl a szerzőt, mutassa be olvasóinknak Mányoki Ádám rendkívül érdekes, másrészt pedig tanulságos életpályáját. A festő és a fejedelem - II. Rákóczi Ferenc - kapcsolatáról ugyan keveset tudunk , de az 1712-es portré - minőségén túl - emlék is, jelkép is. Úgy véljük, hogy a lehető legbölcsebben cselekedett a galéria, amikor - a szabadságharc kitörésének 300. évfordulóján - Mányoki Ádámmal „ünnepelt". - a szerk.