Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Yahya Kemal Beyath versei

NYÍLT TENGER A Balkán városaiban éltem gyerekkorom, Lánghoz hasonló vágy tüze perzselt mindenkoron. Lelkemben Byron bánata, melytől ő szenvedett, így jártam álmodozva be sok völgyet és hegyet. Atérezvén apáim örök szenvedélyeit, Szívtam Rakofcsa friss levegőjét, mely szivet hevít. Lelkem derűjén átdübörögtek korok s hadak, Visszhangot vertek bennem üvöltő vezényszavak. Harcunk leverték! Gyászba borult szép szülőhazám S a hódítás eszméje kisértett sok éjszakán. Kivándoroltak ezrek, utánuk vágyódtam én, S a gyászhatáron túlról özönlő folyók vizén Minden hab azt susogta: ilyen szép a lét vize, S tudtam, milyen jó a végtelen vándorlás ize, S szóltam: sem asszonyom, se hazám nem kell már nekem, S indultam új utakra, csodás messzi földeken. Elértem azt a pontot, ahol föld már nincs tovább, Érzem ma is szájamban a tág tengerek savát. Nyugat végső partján a dagály tombolása várt, Midőn az égbolt sátora ólomszínűre vált. S megláttam az ezerfejű sárkányt, e furcsa lényt, Bámultam szép testét, a smaragd bőr selymén a fényt, Láttam, hogy villódzó, remegő örök táncot lejt S megértettem, hogy ím, ez az őslény életre kelt. A végtelenből jött ide pezsgő habzással ő, Egyszer csak itt termett, kitörő őrjöngéssel ő. Vitorla, gőzös, mind, mi a vízen volt, menekült, E tágas tér, e szép jelenés övé egyedül. Csak ő maradt ott egymaga, kebléből vér fakadt, Ezer barlang-száj nyílva vonyított hatalmasat... Tenger! Fölséges bánatodat átéreztem én, Szemtől szemben véled, ama nagy dagály idején. Keserved hallgattam, örök fájdalmu tengerem, Éreztem: ebben a nagy magányban egy vagy velem. Nincsen part, mely visszaver ily csodálatos varázst, Ily kínzó szomjúságra hasonlító jajgatást.