Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Fanny de Sivers írásai

kodó korinthusbeliekhez írott feddő levelében Mózesre hivatkozik, aki kiáll Isten előtt népe védelmében. A 3. században Origenész, alexandriai teológus ezt írta: „Ha elmondhatjuk, hogy kapcsolatban vagyunk az Atyával és a Fiúval, hogyan lehetne másképpen a szentekkel, s nemcsak azokkal, akik a földön élnek, hanem azokkal is, akik már a mennyben vannak? Mert Krisztus az ő vére által összebékítette a földet és az eget, hogy egyesítse a föld lakóit a mennybéliekkel." Ezzel már a lényeges dolgok kimondattak, de Ágoston adja meg a kérdés végleges megfogalmazását. Az első három század a mártírok kora volt. Az emberek szilárdan hitték, hogy akik vérükkel tanúsítottak, halálukban Istennel egyesültek, részesültek az ő hatalmából, hogy a földön élőket támogassák, s megerősítsék őket hitükben. Ugyanakkor megerősödött az a meggyőződés is, hogy az élők segíteni tudják a holtakat. Tehát a szentek közössége nagyon régi fogalom, ennek ellenére nagyon nehéz konkrétan elképzelni, s a történészek szerint a művészek is viszonylag ritkán éltek ezzel a motívummal. A legkifejezőbb talán Greco festménye egy kis toledói templomban, amely Orgaz grófjának temetését ábrázolja. A legenda szerint Szent István és Szent Ágoston személyesen vitték a sírba ezt a kegyes és buzgó gyülekezeti tagot. A halott körül nagy néptömeg gyűlt össze. A művész 16. századi büszke uraságokat és asszonyságokat mutat be fényűző öltözékekben, keményített inggallérral. Sokan azonban nem ezt a fényes gyászmenetet nézik, hanem az ég felé fordítják tekintetüket, ahol megjelent a Boldogságos Szűz és Keresztelő János nagy csapat szent kíséretében, akik mind Krisztushoz imádkoznak a halott gróf lelkéért. Mindenszentek napjának azt kellene eszünkbe juttatnia, hogy sohasem vagyunk teljesen egyedül. Szélesíthetjük baráti körünket térben és időben, megkereshetjük azokat, akikkel a legközelebbi lelki rokonság fűz össze bennünket. A szentek társasága nagyon sokrétű. Régine Pernoud, aki behatóan tanulmányozta a középkori szenteket, azt állítja, hogy „meghökkentő tarkaság jellemzi őket: találunk közöttük jelentéktelen személyeket és királyokat, családanyákat, pásztorfiúkat és katonákat, betegeket és filozófusokat". Csupán két pontban hasonlatosak egymáshoz. Mindenekelőtt abban, hogy követték Isten hívását. A keresztség által valamennyien „meghívottak" vagyunk. Sajnos az átlagember megfeledkezik erről a meghívásról, s amint Pernoud mondja: „az élet lármája és kavargása közben alig hallja vagy egyáltalán nem." A szent azonban világosan hallja ezt a meghívást, s ennek megfelelően rendezi el egész életét, tűzi ki céljait. A szentség másik ismertetőjele az ima. Minden szent rendszerint egyszerű szavakkal imádkozik. A legrégebbi imádságok Dávid zsoltárjai. A zsoltárok minden lényeges témát tartalmaznak életünk folyásának megértéséhez és helyes irányba tereléséhez. Jézus, Mária és József mindennap zsoltárokat imádkoztak. Minden sikeres emberi élet az egész emberiséget gazdagítja. Ezért tanúsítanak a szentek nagy érdeklődést aziránt, hogy mit teszünk s mivé válunk. A túlsó partról íí™-^ MXM $K*<2 SjKjrá %gJr y-tJe