Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

TÓTH KÁROLY: „A tradicionális kegyesség védelmet nyújt"

Credo 200311-2 súlyozandó mindenekelőtt a „klasszikus" protestáns egyházak - a református és evangélikus - hatalomba való beemelése történjen meg. Az 1868. évi LM. törvénycikk bevett vallásnak nyilvánította a római katolikus, a református, az evangélikus, az unitárius és az ortodox egyházakat. Fokozatosan és növekvő mértékben részesültek a protestáns felekezetek államsegélyben „kulturális és szociális tevékenységük támogatása" címén, főleg iskolarendszerük kiépítése érdekében. A felsőházi tagságról az 1885. évi VII. törvénycikk rendelkezett és helyet adott 13 rangidős protestáns egyházi vezetőnek. Az 1894. évi XXXI. törvény kötelezővé tette a „polgári házasságot" és létrehozta az „egységes házassági jogot". Az 1894. évi XXXII. törvény a gyermekek vallását (hogy nemek szerint kövessék szüleik hitét) mondta ki. Az 1894. évi XXXIII. törvény pedig az állami anyakönyvezésről szólt. A zsidó vallás 1895-ben lett „bevett" vallás az LII. törvénycikk által. A vallásszabadságról 1895. évi LM. törvénycikk intézkedett. Az 1912. évi XXXVI. törvénycikk az evangélikusoknak Pozsonyban, a reformátusoknak Debrecenben lehetővé tette hittudományi karok egyetemi jellegű átszervezését. Ebben a sorozatban lett „elismert" vallás a baptista 1905-ben, a mohamedán pedig 1916-ban. Nem túlzás azt állítani, hogy a két egyház - az evangélikus és a református - a dualizmus évtizedeiben lett a kiegyezésig önfenntartó egyházból államsegélyekkel támogatott egyházzá. Erre az időszakra vonatkozik Ravasz László csípős megjegyzése arról, hogy „így lettek a reformátusok és az evangélikusok másodosztályú államvallássá". A trianoni Magyarország a II. világháború végéig (1920-1945) Ebben a negyedszázadban bontakozott ki, szökkent szárba a dualizmus egyházpolitikájának magvetése. Fájdalmas történelmi tény, hogy a törvény által el nem ismert egyházak - de még az „elismertek" is - súlyos jogsérelmeket szenvedtek, nem utolsósorban a „bevett" vallások képviselői részéről. A II. világháború végétől a rendszerváltásig (1945-1990) Változást a II. világháború elvesztése nyomán kialakult viszonyok hoztak. Az 1947. évi XXXIII. törvénycikk „a felekezeteket teljesen egyenjogúaknak" nyilvánította és megszüntette a különbséget a bevett és az elismert vallások között. 1948-ban került sor az egyre keményebb diktatúrává váló állam és a két nagy protestáns egyház közötti „egyezményekre". A római katolikus egyház 1950-ben kényszerült hasonló „egyezmény" aláírására. E radikális és kíméletlen intézkedések következtében az egyházakat megfosztották sok évszázados iskolarendszerüktől és anyagi bázisaiktól. Az 1956-os forradalmi események világossá tették, hogy nem érvényesül a vallások elhalásával kapcsolatos marxista szemlélet. Az 1956-ot követő, fokozatosan „puha diktatúrává" váló rendszer a három „t" gyakorlatát valósította meg: a tiltott egyházakból lassan megtűrt, sőt minimálisan támogatott egyházak lettek. A rendszerváltás óta eltelt időszak (1990-2002) Már a rendszerváltás legelején elkerülhetetlen lett új törvényt alkotni a fenti vázlatos áttekintésből is kivilágló, összetett és bonyolult kérdésben. így született meg az 1990. évi IV. törvénycikk. Az új, demokratikus állam az egyházak tekintetében „teljes körű