Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: A bárd éle

Az utolsó heinrichswaldei lelkész története: két kislányával és fiatal feleségével élt a parókián. A Hitvalló Egyházhoz tartozott, letartóztatták, elvitték. Gyülekezeti közbenjárás szabadította meg. A rendszer azonban figyelte, s amikor a szovjet háború kitört, a bevált receptet alkalmazták: behívták és az első vonalba vezényelték. Még 1941-ben elesett. Néhány évvel később már menekült a papné, menekültek a kislányok, menekült egész Heinrichswalde. Örökre vége lett a régi világnak. A gyülekezeti teremben fényképek: az egykori parókia, a templom, a papcsalád. Két kislány játszik a kertben, mosolyog a fiatalasszony: nyári, vasárnap délutáni hangulat. - Sejtett már valamit a papné? - tolódik föl a buta kérdés. A képeket két öregasszony hozta, Németországból. Néhány éve annak, hogy az egykori kislányok először látogattak vissza szülőföldjükre. Fölkeresték az idős orosz házaspárt, amely az egykori parókián lakik - szemben a templommal. A barátság megmaradt, állítólag leveleznek is: romon virág. De azért szomorú történet. S szomorú a német-orosz viszony: az egykori gazda suhan, nyaral, jótékonykodik a tőle rabolt földön. Az új tulajdonos pedig nyomorog, vedel, s képtelen eltitkolni, hogy majdnem minden szétrothadt a keze között. Aztán szembenéznek: ugyan mit mondhatnak egymásnak? Nem szabad a sebeket föltépni, magyarán: nem szabad szóba hozni, hogy meztelen a király. A gazdag germán úgy tesz, mintha különös istencsapás: földrengés, szökőár tette volna csúffá ősei virágzó földjét. Ez a magatartás lehet éppen emberbaráti, csak az a kérdés, hogy az oroszok elhiszik-e. Hiszen a szegény ember gyanakvó ember. Ráadásul az egész helyzet túlságosan zavaros, érthetetlen. Egyszerű lelkeknek csupán a gyanú marad. Vigaszként hangzik, hogy meg lehet szokni a hazugságot: minden rossz házasságban tudják. Kötőanyag a fásultság, kötőanyag a haszon. Amikor pedig a cinizmus kellően átjárja ereinket, már-már boldogok vagyunk. E világ gyermekeiként kívánhatunk-e többet németeknek, oroszoknak? Járjuk a gyülekezeteket. Zaleszje, Gromovo, Matroszovo. Piciny falvak. Zaleszje tűnik a legnépesebbnek: kisebb csődület van a kocsma előtt. A faluközépen templomunk romokban. Ez is vörös téglából épült, de mégsem neogót. A ravennai bazilikákat vették mintának; a campanile is külön áll. Az istentiszteletet háznál tartjuk. Majdnem az egész gyülekezet itt van: húsz lélek, zömben asszonyok. Fehér, fekete kendőket lehet látni. Minket - látogatókat - előre tessékelnek, István lelkész bemutat bennünket. Aztán elkezdjük. A liturgia két nyelven folyik: német, orosz. De úgy tűnik, hogy a német mindinkább latinosodik: lutheránus szent nyelv, amit általában nem értenek. Nem értik a mi nyelvünket sem - természetesen -, de kíváncsiak rá. Megkérnek, hogy a főének utolsó versét magyarul is énekeljem el: Maradj meg hűségeddel... Az istentisztelet után válaszolnom kell néhány kérdésre. Egy asszony föláll: Mit gondolnak á magyarok az oroszokról? Azt válaszolom: két világháborúban is szemben állottunk, a kommunizmus sem használt a kapcsolatainknak. Fontos azonban, hogy