Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - SUDÁR BALÁZS: „A ló lába vágtat, a dalnok nyelve pereg" (Dede Korkut Könyve. Török eredetmonda)

Bajindir azonban többnyire a háttérben marad, ő a megfellebbezhetetlen, megítélhetetlen, legfőbb hatalom. Isteni méltóság, elérhetetlenség: a régi, égtől született türk kagánok örököse ő. Udvara, birodalma, fénye biztosítja a történet hátterét, de nem ő az, akivel a kalandok megesnek. A történetek zöme valamiféle portya, rajtaütés, csata elbeszélése, melyek során általában a szomszédos keresztény uralkodókkal - akiket jobbára tekürnek neveznek kerülnek összetűzésbe az oguzok. A harcnak többféle kiváltó oka is lehet, például a saját hírnév öregbítése, a férfiúi tekintély megszerzéséhez elengedhetetlen „fejvágás", vagyis egy ellenség legyőzése a harcmezőn. Legtöbbször azonban a cél mégis valamilyen rokon - apa, fiú vagy testvér - kiszabadítása a hosszú rabságból. (Uruz bég fogsága, 4.; Kazilik Kodzsa fia Jigenek története, 7.; Begil fia Emren története, 9.; Szegrek története, 10.; Szalur Kazán fogsága, 11.) Néhány esetben a feleség megszerzése a tét, mint például Kán Turali esetében, aki a trapezunti uralkodó lányát szerzi meg hatalmas testi ereje segítségével, egy bika, egy oroszlán és egy teve legyőzése árán. A csata persze itt sem maradhat el, az apa már bánja, hogy férjhez adta lányát, s fegyverrel indul újdonsült veje nyomába. (6.) Bámszi Bejrek történetében is a házasság, Bánicsicsek megszerzése a tét, csakhogy az ifjú vőlegény tizenhat hosszú évre fogságba kerül, s éppen hajdani menyasszonya mással kötendő esküvőjére tér haza. (3.) Másik típust képviselnek a természetfeletti történetek. Ilyen például az Azráillal, a halál angyalával tengelyt akasztó Deli Dumrul meséje. (5.) Az emberevő Egyszemű pedig személyében emberfeletti, hiszen egy pásztor és egy tündér korántsem önkéntes nászából született. Az oguzokat már-már pusztulásba taszító szörnyeteget csak szemének izzó karóval való kitolása révén sikerült megfékezni, amely tettet persze birkabőrbe öltözött menekülés követett az óriás szétterpesztett lábai között. A helyi Odüsszeuszt Bászatnak hívták. (8.) Az utolsó történetben megbomlik az oguzok addigi példás egysége, rokon harcol rokon ellen. A teljes pusztulás csak azért marad el, mert a vezérek egymás között elintézik a nézeteltéréseket. Egy halott árán helyreáll a béke. (12.) Dede Korkut nem fényes palotákról, tündöklő sahokról és háremhölgyekről mesél. Az ő világa a puszta, a kemény férfiak és kemény asszonyok világa. Olyan életet mutat be, amelynek ízét, valóságát a korabeli krónikákban hiába is keresnénk. Bár Dede Korkut a kötet névadója, nagy valószínűséggel nem ő a könyv szerzője. Még csak főszereplőnek sem nevezhetnénk, bár sokszor részese a történeteknek. Enekmondó ő, mesélő a mesében, bár olykor-olykor maga is tevékenyen alakítja az eseményeket. Személyében sem akárki. Szavára a legfőbb kán is hallgat, tanácsait országos és apró-cseprő dolgokban egyaránt kikérik. Kobzának szavával, torkának énekével varázsolni is tud - jobb vele vigyázni. Afféle törzsi sámánnak nevezhetnénk. A történeteket az oguz népek hagyományához illően versekkel gyakran megtört prózában olvashatjuk. Igaz, a prózai szöveg ritmikus, gondolati és hangzásbeli rímek teszik gördülékenyebbé. A versek pedig nem ismerik még a szótagszámok és a strófaszerkezetek jármát, szabadon áradnak, csupán a belső ritmus törvényeinek engedelmeskedve. (A közép-ázsiai kazak és kirgiz énekmondók máig is így verselik meg éjszakákon átívelő meséiket.) E stílus fordítása nem könnyű feladat, szerencsére a fordítók, Adorján Imre és Puskás László fáradságot nem sajnálva keresték a megfelelő magyar