Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Refik Halid Karay két elbeszélése

- Megyek. Végeztem. - Most vette csak észre, hogy a beszédes kis jószág - a földije - pityereg. Hangtalanul, reszketve sír. Orcáin csillogva folynak a könnyek, mint a vasúti kocsi ablakán a ritkuló esőcsepp, amely tükrözi ugyan a nyári napot, mégis homályossá, elmosódottá lesz tőle a külvilág. - Ne sírj! Ne sírj! A suszter nem tudott mást mondani. Amikor a gyerek ezt meghallotta, fuldokló zokogásban tört ki: megértette, hogy utoljára szóltak hozzá törökül. - Mondom, hogy ne sírj! Ne sírj már! - ismételgette a suszter; de közben saját kérges szíve is mindinkább ellágyult, fölengedett. Uralkodni próbált magán, hiába: nedves lett a szeme. Érezte, hogy szakállán lassan szivárog a könny, s az arab forróságban égő mellére hűvös, borzongató cseppek hullanak.