Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

TÓTH KÁROLY: „A tradicionális kegyesség védelmet nyújt"

tóságok kétségtelenül viseltek magas közéleti, politikai, bírói, katonai, diplomáciai tisztségeket. Sőt, volt olyan jelentős középkori királyunk is, Könyves Kálmán (10681116), aki maga is római katolikus püspök volt. A magyar szentek hosszú sorából kiemelkedik Szent István, Szent László, Szent Margit, Szent Erzsébet - hogy csak néhányat említsünk. Ok mind, sok mással együtt az egyre erősödő magyar állam és katolikus egyház összenövéséről tesznek tanúságot. Mohácstól a Türelmi Rendeletig (1526-1782) A középkori magyar állam bukása után idegen uralkodók - a Habsburgok - kerültek az ország élére. Másrészt a török hódoltság és a reformáció a 16. század elejétől kezdve merőben más viszonyokat teremtett. Az ország keleti felében és Erdélyben a magyar nemzeti függetlenség védelmezői az erdélyi fejedelmek lettek. Bocskay István (15571606), Bethlen Gábor (1580-1629), I. Rákóczi György (1593-1648) a katolikus-protestáns küzdelemben fontos tényezővé váltak. A bécsi (1606), majd a linzi (1645) béke nemcsak a magyar protestánsok vallásszabadságát és nemzeti függetlenségét biztosította, hanem a protestáns Nyugat-Európa számára is fontos események voltak. A Mohács után három részre szakadt ország nyugati részén a római katolicizmus és a Habsburg-uralom összefonódása a katolikus egyházat „államvallássá" tette. Ennek mintegy ellensúlyozására az erdélyi fejedelmek az új hit védelmezői (defensor religionis) lettek és a protestantizmus, közelebbről a kálvinizmus „kvázi államvallásként" rendezkedett be ezeken a területeken. A 150 évig tartó török uralom felszámolásával a Habsburg királyság megszilárdult és az egykori török hódoltsági területeket és Erdélyt visszahódított részekként kezelte. A 17. század elején megindult ellenreformáció idején mindkét fél meghatározó szerepet játszott: a reformáció irányzata inkább szenvedő, az ellenreformáció irányzata inkább győztes. A protestánsoknak a magyar nemzet életében játszott szerepe az ellenreformációval való szembenézést is jelentette. Minderről agyászévtized (1671-1681) és a gályarabság (1675) beszél ékesen éppúgy, mint a rendi alkotmányosságért vívott számos küzdelem. Annyit mindenképpen elértek a magyar protestánsok, hogy a 18. századi, vértelen ellenreformáció idején is megőrizték a magyar kultúrának egy markáns, a katolikusénál több szempontból önállóbb formáját. A Türelmi Rendelettől a kiegyezésig (1782-1867) Nagyrészt a felvilágosodás hatására kezdett kibontakozni rendkívül vontatottan az, ami a szabadságharc rövid idején ölthetett testet. Az 1848. évi XX. törvénycikk rendezni óhajtotta, a kor felvilágosult szellemének megfelelően, a protestánsok és általában valamennyi egyház „törvény előtti egyenlőségét". A szabadságharc bukása (1849) és az azt követő abszolutizmus (1850-1867) a törvény megvalósítását lehetetlenné tette. A kiegyezéstől a monarchia széthullásáig (1867-1918) A „kiegyezéssel" (1867) - történészi szaknyelven - a dualizmus kialakulásával érkezett el annak az ideje, hogy lépcsőzetesen és megkésve ugyan, de mégis fontos egyházpolitikai intézkedésekre kerüljön sor. Ezeknek a parlamenti döntéseknek a lényege az volt, hogy a római katolikus egyház befolyását, hatalmi túlsúlyát és gazdagságát ellen-