Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Seminarium ecclesiae - GYŐRI L. JÁNOS: Gondolatok a korszerű magyar protestáns műveltség tartalmáról

mércével mérve mennyire töredékes volt kultúránk, ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy egy sajátos történelmi kényszer folytán a protestantizmus próbált a magyarság életében egyetemes igényű kultúrateremtő erővé válni. S valóban, a protestáns elem az egyetemes magyar műveltségen belül korántsem tekinthető partikuláris tényezőnek, hanem igenis egyetemes beágyazottság jellemzi nemcsak kulturális, hanem nemzeti, sőt európai szinten is. A hazai protestantizmusnak ez a jellegzetessége természetesen nem csupán az említett történelmi kényszerek eredménye, hanem benne gyökerezik a reformáció azon törekvésében, amely az élet egészét Isten Igéjének mértéke alá kívánta vonni. A magyar protestantizmus először is kulturális értelemben lépte túl felekezeti kereteit. A reformáció kezdettől fogva kettős missziót vállalt Európában: programjában hitterjesztés és népművelés szervesen összekapcsolódott. A reformátorok ugyanis a kezdet kezdetén fölismerték, hogy az írni és olvasni tudó hívekhez gyorsabban el lehet juttatni a reformáció felismeréseit. Ugyanakkor a műveletlenségben sokféle bűn, babona és tévhit forrását is látták. Ebből a kettős felismerésből táplálkozott kultúrkritikai magatartásuk, amely az iskolaügynek, az anyanyelv és a tudományok művelésének Európa-szerte komoly lendületet adott. Ennek jegyében készültek a magyar reformáció első „világi" kiadványai, Dévai Bíró Mátyás ábécés könyve (1549), Heltai Gáspár fabulái (1566) vagy Melius Juhász Péter Herbáriuma. (1578). A 17. századnak számos olyan hazai prédikátora volt, aki egész életét a magyar nyelvű művelődés szolgálatába állította, így a zsoltárfordító és szótáríró Szenei Molnár Albert, az enciklopédiaszerző Apácai Csere János vagy az európai hírű nyomdászmester, Misztótfalusi Kis Miklós. A magyar protestantizmus későbbi művelődési szerepéről fentebb már több helyen is szóltunk. Annyi azonban még ide kívánkozik, hogy a magyar protestáns művelődés intézményi hátterét elsősorban a kiterjedt iskolahálózat jelentette, sőt iskolaügyben egészen a 20. század közepéig megfigyelhető a hazai protestáns felekezetek túlreprezentált volta. A magyar protestantizmus túllépte felekezeti kereteit nemzeti vonatkozásban is. A hazai reformáció a már többször említett történelmi kényszerek folytán nemcsak az egyén, hanem az egész népközösség sorskérdéseire is megoldást keresett, azaz elsősorban közösségi megoldásokban gondolkodott a személyes felelősség hangsúlyozásával. A magyar nemzettudatban történelmi okok miatt inkább a kollektív elemek értékelődtek tehát föl: a nemzeti egység, a függetlenség, a nemzeti szellemű kultúra gondolata; némileg háttérbe szorultak viszont a személyes kegyességből fakadó úgynevezett polgári erények: az embertárs iránti feltétlen bizalom, a vállalkozói hajlam és a későbbi liberalizmusnak is ösztönzéseket adó szabad vizsgálódás igénye (nálunk szerencsésebb sorsú protestáns országokban ez általában fordítva történt, pl. Svájcban vagy Hollandiában). A kora újkori magyar nemzettudat protestáns paradigmájának meghatározó eleme az ószövetségi gyökerű zsidó-magyar sorspárhuzam volt, melyre fentebb már több ízben is utaltunk. Az ennek keretében megfogalmazódó kiválasztottság, szétszóratás, kettészakítottság (Erdély és Magyarország sorsában az ószövetségi Júda- Izrael párhuzamot látták), maroknyi nemzet gondolat összefonódott olyan humanista gyökerű toposzok-