Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Seminarium ecclesiae - GYŐRI L. JÁNOS: Gondolatok a korszerű magyar protestáns műveltség tartalmáról

nek és városoknak Luther mellett tanúsított határozott kiállásából eredeztethető. Ettől kezdve a protestáns a római katolikus egyháztól különvált keresztény egyházak és csoportok gyűjtőneve. A protestáns magatartás kezdetben nem kegyességi s főleg nem műveltségi tényező, hanem egy újszerű Isten-ember kapcsolat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Luther 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen nem az akkor még éppen csak szárnyait bontogató protestáns kegyesség vagy műveltség mellett állt ki életét kockáztatva, hanem az általa megtapasztalt új Isten-ember kapcsolat mellett. A protestantizmus tehát, ha úgy tetszik, eredeti szándékai ellenére lett műveltségi tényező, s ennek a folyamatnak a genezise az alábbi módon írható le. A reformátorok tanítása szerint a lelkileg magát megüresítő, bűneit megbánó emberhez maga a teremtő Isten ereszkedik le Krisztusban, s ezzel létrejön Isten és ember kölcsönös szeretetkapcsolata. Mindez az ember lelkében mint személyes hitélmény rögzül. Isten Igéje által szólítja meg az embert, s az Igével való naponkénti személyes találkozás, mint spirituális élmény, sajátos lelki beállítódást, kegyességet teremt. A kegyes élet elemi tartalma az Isten iránti hálaáldozat vagy Isten-dicsőítés, amely az embert aktív, munkálkodó magatartásra készteti a világban.

2 Ez az aktivitás válik végül kultúrát és műveltséget alakító tényezővé. A reformáció (a protestantizmus) tehát úgy válik műveltségforrássá, hogy a protestáló (a személyes Isten-ember kapcsolat mellett kiálló) hit előbb protestáns kegyességet, az pedig protestáns aktivitást teremt, amelyből protestáns kultúra és műveltség sarjadhat. A reformáció ennek jegyében alakította át Európa szellemi arculatát, amikor legfőbb célja, az evangélium hirdetése szolgálatába állította a nyomdát, az iskolát, a humanista szövegkritika eredményeit, amivel köztudomásúlag nemcsak a keresztény hitre és erkölcsre, hanem áttételesen az egész kultúrára és műveltségre, tehát a tudományra, a művészetekre, sőt még a politikára és a gazdaságra is erőteljes hatást gyakorolt. Mint minden szellemi tényezőt, természetesen a protestantizmust is többféle létformajellemezte története folyamán. A korai újkorban, azaz a felvilágosodást megelőző bő két évszázadban mind lutheránus (evangélikus), mind kálvinista (református) formájában erősen konfesszionális jelenség volt. Ez nem jelentett azonban teljesen egységes szellemiséget már ekkor sem, hiszen az egymást követő teológiai és kegyességi irányzatok (a 16. századi hitvallásos protestáns ortodoxia, a 17. századi puritanizmus és coccejanizmus, a 17-18. századi pietizmus) megbontották a magyar protestantizmus egységét. Külön kérdés, hogy a reformáció radikálisabb irányai, mint pl. az Erdélyben népszerű antitrinitarizmus (unitárius egyház) a protestantizmus részének tekinthető-e még. E tekintetben Kósa László véleményét tarthatjuk mértékadónak, mely szerint az unitárius egyház „hittanilag ugyan nem, de kulturálisan mindenképpen idetartozó"

3 jelenség. A felvilágosodást követően a magyar műveltség kettős katolikus-protestáns - paradigmája egységesülni kezdett a közös „nemzeti" jegyében, azaz a magyar nemzeti műveltségben lassan megkezdődött a korábbi felekezeti és kegyességi határok felszívódása.

4 Ennek keretében megindult a korábbi biblikus, vallásos elemek deszakralizációja: a romantikában az üdvösség fogalma helyett a boldogság, a lélek belső szabadsága helyett az egyén és a nemzet jogi értelemben vett szabadságjoga, az Isten előtti egyenlőség jegyében fogant biblikus gyökerű szociális érzékeny-