Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

BÉRES TAMÁS: Isten haragja az igazság feltartóztatóin (áhítat)

Credo 2002/3-4 ahhoz, hogy a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás (azaz analógia) útján megismerjék az ezeknél hatalmasabb Teremtőt is. A gond tehát nem az értelmességgel van, hanem a csekélyértelműséggel, amely ha valódi értelmességgé nőné ki magát, elsőként a világ urát találná meg. Egy kis kérdőjelet sem hagy Salamon király a tekintetben, hogy létezik ilyen értelmesség, hogy ez a világ és Isten megismerésében fel is használható, és hogy ő maga is rendelkezik vele. Szavaiból az is kiderül, hogy ennek a „magasabb" értelmességnek titka valóban a módszertanban rejlik. Ahogy Salamon vall erről, a többi emberhez hasonlóan őt magát is „pólyában és gondok közt nevelték", de a bölcsesség keresése közben belátta, hogy nem juthat másként birtokába, csak, ha Isten megadja, „...már az is okosság volt tudni, hogy kinek az adománya" - írja, így saját okos meggyőződését követve az Úrhoz fordult, imádkozott, és szíve mélyéből kért és kapott tőle bölcsességet. Salamon király saját példáján mutatja be a zsoltár igazságát arról, hogy a bölcsesség, az igazi értelmesség kezdete az Úr félelme. Az Úr félelme már maga is bölcsesség - hiszen az út kezdete már az út része -, és a bölcsesség már maga is az Úr félelméhez, azaz a Teremtő és teremtményei helyes megismeréséhez vezető út kezdete. Ezért aki salamoni bölcsességre törekedve akar szólni, ne mondja egyetlen istenkeresőnek sem tanácsként, hogy „túl sok a bölcsességből, túl kevés az Úr félelméből", de mondja bátran, hogy „még mindig túl kevés az igazi értelmességből"! A Pál apostol athéni beszédét hallgatók köréből azok, akik egy ideig követni tudták a hallottakat, és gondolkodásra való képtelenségüket nem leplezték csúfolódással, a folytatásra is kíváncsiak voltak („majd meghallgatunk erről máskor is"), és Festus is helyesen látta meg, hogy amit Krisztus feltámadásáról hall az apostoltól, annak az értelemhez van köze („Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány megzavarta az eszedet."). Két oka is van annak, hogy az igaz keresztyéni művészet mégsem a felsőbb értelmesség hirdetéséből és az erre való törekvésből áll. Az első egy gyakorlati megfigyelés, illetve történeti-kulturális értékelés, amely Salamon király, de főleg Pál apostol számára már elvi, az istenismeret útján szabállyá tisztult érvvé válik. Eszerint bár az ismeret királyi útja elméletben minden kultúra minden nemzedékének minden tagja előtt nyitva áll, a gyakorlatban egyetlen kultúra egyetlen nemzedékének egyetlen tagja sem képes önerejéből elsajátítani. A törekvés persze egylényegű az emberrel, és az egyéni törekvés a közösség látóhatárán melléktermékként létrehozza a kultúrát. Ez számtalan formájában lebilincselő és utánozhatatlan lehet, mégsem elég nagy ívű ahhoz, hogy pusztán erre építve helyesen elvégezhető legyen az a minden további bölcsesség alapját jelentő egyszerű analógiás következtetés, amely a teremtmények megismeréséből kiindulva helyes képet alkothatna a Teremtő nagyságáról. Isten teljes vagy helyes megismerése ezek szerint csak elméletileg áll nyitva a kutató értelem előtt, és a természetes értelem még akkor sem érhetné el a Teremtőt, ha módszertani kezdőpontjául saját hasznavehetetlenségét tételezné fel vagy látná be. Ez a kánonsúlyú apostoli meggyőződés sokak tapasztalatát alapozza meg és értelmezi, mégsem zárja ki, hanem határozottan állítja azt a meglepő tényt, hogy a Teremtő legmegközelíthetetlenebbnek és legizgalmasabbnak látszó láthatatlan tulajdonságai a teremtett világ értelmes szemlélése révén elméletileg mégis megismerhetők. Röviden: ami Istenből előzetes várako-