Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Figyelő - ANDORKA ESZTER: Egy szír egyházatya (Mózes bar Képha: Paradicsom-kommentár)

A Paradicsom-kommentár maga három könyvre tagolódik. Az első és leghosszabb könyv a bibliai elbeszélés „anyagi" értelmét fejti ki, a második a „szellemi" értelmezés, míg a harmadik könyv egyes más, eretneknek tekintett szerzők - Simon Mágus, Mani, Juliánosz Aposztata, Juliánosz Halikarnasszosz, Mopszvesztiai Theodorosz és Nesztoriosz értelmezéseit cáfolja. Mózes bar Képha, mint jakobita, az alexandriai iskola hermeneutikáján tájékozódik, így tulajdonít egyazon szövegnek több, jelen esetben két értelmet. Szükséges feltárnunk a szellemi értelmet is - fejtegeti, mert már magában az Ószövetségben számos nyoma van egyes cselekedetek vagy szavak allegorikus értelmének. Pál maga is alkalmaz ilyen exegézist. Szükséges a szellemi értelem bemutatása azért, hogy az Ószövetség tekintélye ne csorbuljon, de azért is, mert bar Képha szerint ez különbözteti meg a zsidó írásmagyarázattól a keresztény írásmagyarázatot. Végül: a szellemi magyarázatok által mutatkozik meg „a Messiás által megújuló teremtés". (16-19. o.) A Paradicsom-kommentár szellemi és anyagi magyarázataira egyaránt jellemző, hogy feltételeznek egy logikailag kikezdhetetlen rejtett kristályrácsot, a világnak egyfajta rendjét, amelyre a szöveg utal. Az anyagi magyarázat során ezt az egy igazságot, az egyetlen helyes olvasatot keresi bar Képha, s ennek érdekében még magát a szentírási szöveget is felülbírálja. (Lásd például 130. o. Gen 3,6-ról írva.) Mégis, az első könyv munkamódszere van legközelebb ahhoz, amit mi exegézisen értünk: az értelmezést nyelvi elemzések, formai észrevételek, szentírási párhuzamok támasztják alá. Bar Képha valószínűleg otthonosabb a héber nyelv és a héber elbeszélésmód világában, mint szinte bármely mai exegéta, hiszen anyanyelve közeli rokona a hébernek, és életvilága is sokkal közelebb van a Héber Bibliáéhoz, mint a miénk; számos észrevétele megragadóan friss, érdekes ötleteket vet fel - bár megfogalmazásuk módja meglehetősen idegen a mai olvasónak. így a jó és a rossz tudásának fájáról azt mondja, hogy „nem azért hívják a jó és a rossz tudása fájának, mintha természetében volna a jó és a rossz, s nem is azért, mintha tudást adna, (...) hanem mert benne volt Ádám számára a jó és a rossz tudásának megnyilvánulása és a bizonyíték a tényleges és valóságos próbatételben." (41. o.) Érdekes a szaktekintélyekhez való viszonya. Exegetikai döntésekben érvei közé sorolja, hogy „igazolják és hirdetik ezt orthodox tudósok is" (pl. 28. o.), ugyanakkor feldolgoz, sőt gyakran idéz egyetértőleg eretneknek tekintett szerzőket. (Utóbbiakat természetesen az eredeti megjelölése nélkül citálja, hiszen számára a forráshivatkozás funkciója nem a szerzői jogok modern értelemben vett tiszteletbentartása, hanem jakobita olvasóinak meggyőzése, akik előtt egy nesztoriánus vagy kalcedoni magyarázó nem jelent tekintélyt.) Van benne egyfajta irénikus tendencia, összegyűjt és felsorol minden fontosnak tűnő érvet, mintha érezné, hogy a szír exegézis hanyatló korszakába lép ezután. A kritikus gondolkodás iránti rejtett érzékenysége szépen jelenik meg abban a szakaszban, ahol Éva hiszékenységével szemben Mária óvatosságát hozza fel követendő példaként. Lám, ő, bár Isten angyala látszott megjelenni neki, nem adott azonnal hitelt szavainak, hanem jelet kért, majd elment Erzsébethez, hogy a megígért jelet saját szemeivel is láthassa. (128. o.) A szellemi Paradicsom-értelmezésben is ezt a bizonyos rejtett kristályrácsot keresi