Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Origenész hatalmában (Heidl György: Szent Ágoston megtérése)

Genezis-kommentárjára, illetve Genezis-homíliáira kell visszavezetni (164-191. o.). Az eredmény szöges ellentétben áll az Ágoston-kutatók nézetével (95 kk.), akik a párhuzamokat persze maguk is látják, de mivel mindeddig úgy látszott, a szóban forgó órigenészi munkák latinul legkorábban csak 397 után voltak olvashatók, a hasonlóságot Ambrosius (Hexameron, De Paradiso) és más szerzők számlájára írják. A harmadik egység (193-249. o.) tárgya „Ágoston korai protológiája és eszkatológiája", a teremtmények kezdeti (198-218. o.) és végső állapotáról (219-238. o.), valamint a feltámadásról (239-249. o.) szóló nézetei és azok órigenészi kötődése. A bevezetőben (195 kk.) a szerző 15 pontban összegzi az ún. origenizmus téziseit, megállapítva, hogy azok, mint említettük - a trinitológia kivételével - szorosan kötődnek a Genezis első fejezeteinek értelmezéséhez. Ha pedig a fiatal Ágoston Genezis-magyarázataiban Origenész követőjének bizonyul, akkor szükségképpen elfogadja az allegorikus exegézist megalapozó órigenészi előfeltevéseket, joggal tekinthető tehát általánosabb értelemben is origenistának. Az alapszöveg ismét a De Genesi contra Manichaeos, ezúttal a 2.8.10. fejezet, amelynek kapcsán Heidl György egyebek között pontosítani igyekszik Origenész sok vitára okot adó elméletét a lélek ún. preegzisztenciájáról és bukásáról, továbbá apokatasztázis-koncepciójáról, mely szerint számtalan világkorszak után a végidőben minden visszatér eredeti, bukás előtti állapotába; kimutatja, hogy az Adamantius mindezen elgondolásai meghatározó módon jelen vannak a fiatal Ágostonnál. Az eredmények összegzését (251-254. o.) terjedelmes Függelék követi (255-320. o.), melynek fő célkitűzéséről, a koncepció külső argumentumok bevonásával történő megerősítéséről mái' szóltunk. A kötetet bőséges bibliográfia és névmutató zárja (329377. o.). A felhasznált forrásszövegek nagyrészt a szerző saját, többségükben korrekt, szép fordításai. Elenyészően kevés az esetleg kifogásolható megoldás, és azok sem mennek a hitelesség rovására. Ilyennek tűnik mégis a „Masculus Spiritus dicitur, femina potest anima nuncupari" mondat fordítása (144. o.). Nézetünk szerint nem mindegy, hogy ezt a szerzővel így értjük: „A szellemet férfinak mondjuk, a lelket pedig asszonynak nevezhetjük" (115. jegyzet), vagy a latinnak megfelelő rendben: „A férfit szellemnek mondjuk, az asszonyt pedig léleknek nevezhetjük". A Genezis e helyén a „férfit" és a „nőt" kell Origenésznek allegorikusán azonosítania, márpedig az azonosítandó és az azonosító (szellem, lélek) nyilván nem cserélhető fel az értelem sérülése nélkül. A perturbatio szót (az embernek, illetve értelmének, gondolkodásának „összezavarodása") Heidl György, láthatóan az órigenészi párhuzam erősítése érdekében, „szenvedélynek" fordítja, hogy még inkább alátámassza a kifejezés azonosságát görög ta pathé-vsd, ami csakugyan „szenvedélyeket" jelent (152. o.). Talán nem lett volna felesleges megindokolni az egyetlen latin sensus szó négyféle fordítását ([értelmi] képesség, érzékelés, gondolkodásmód, hajlam; 144 k.; 150. o.): a cél itt is á párhuzam meggyőzőbb igazolása lehetett. Heidl György sikeresen egyesíti lényeges összefüggésekre összpontosító, nagyvonalú szemléletét az elmélyült filológiai munka precizitásával, a szerzők és művek közötti, sokszor igen összetett, nehezen követhető tartalmi és kronológiai kapcsolatok aprólékos elemzését a világos stílussal; párhuzamai kiváló szövegismeretről tanúskodnak,