Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról

nak a falak: de ezekbe a falakba egy szép, szabad ember van befalazva; az, aki ő lehetett volna, ha nem áll be pallérnak." Bethlen nemcsak a maga személyes aszkézisének korlátai közül tekint sóvárogva a szabadnak vélt kalandoralkatra, hanem egyfajta nemzeti nosztalgiával is. Mert Bethlen tudomásul veszi és helyesen méri föl Erdély (és a magyarság) elesettségét, kiszolgáltatottságát, kicsinységét, s ennek megfelelő politikát szorgalmaz, de ugyanakkor erősnek és hatalmasnak szeretné tudni országát és nemzetét - itt és most; és vágyik a másik Gábriel meggondolatlanságára, aki esztelenül egy tenyérnyi, lepusztult országocska földjéről próbált a magasba rugaszkodni. Az építkező fejedelem meg akarja tanítani, sőt rá akarja szorítani népét a szívós öngyarapításra - de a lelke mélyén úgy érzi, a magyarság inkább Báthoryra hasonlít; az ő Attila-álmai jobban kifejezik a nemzet lelkületét, mint a saját építkező tervei. Az erő e nemzet számára: parádé, huszárcsíny, gyors győzelem - vagy ha ez nem lehetséges, akkor a látványos, szép bukás. Lehetne ezt a bethleni nosztalgiát egyszerű nemzetkarakterológiának minősíteni, s a garabonciás Báthoryt a magyar szalmaláng-hősiesség önkritikus megtestesítőjének ítélni. Azonban többről van itt szó. A gyöngeségbe kényszerített, vereségtől sújtott nép türelmetlensége is fölsejlik itt. Már nem bírunk türelemmel várni a feltámadásra, ezért ösztöneink parancsát követve föllázadunk a sorsunk ellen. S ehhez: „tündérkirályfi" vezetésére vágyunk, nem pedig a szigorú iskolamesterére. A másik ok, amely Báthoryt gyűlölt-imádott eszményképpé emeli Bethlen lelkében: született arisztokrata volta. Az alacsony sorból fölemelkedő Bethlen reménytelen sóvárgással és leküzdhetetlen kisebbségi érzéssel tekint az ősi, fejedelmi családból származott Báthoryra, aki a legnagyobb természetességgel viseli nagyúri állapotát. Különös módon az önvesztő fejedelem népbarátsága is ebből a természetes - archaikus arisztokratizmusból származik. Kicsit olyan fejedelem ő, amilyenről Arany beszél Petőfihez írott levelében: „Festeném... a fejedelmet atyának, patriarchának, elsőnek az egyenlők között." Noha az Erdély világában szó sincs „egyenlőkről", az kétségtelen, hogy a főnemes Báthory sokkal jobban ért a nép nyelvén, mint a „fölkapaszkodott" Bethlen. Előbbi a legkevésbé sem törődik a néppel: tőle éhen halhatnak, elszenvedhetik a háborúk minden csapását - de szót tud érteni velük; míg az utóbbi, noha a nehéz helyzetekben példásan gondoskodik alárendeltjeiről, soha nem kerül velük bensőséges kapcsolatba. Báthory úr volta természetes-archaikus tulajdonság, míg Bethlen kivételes vezetési képessége (és etikája!) olyan „polgári" erény, amely voltaképpen idegen a néptől. Bethlen elfogódottsága a főnemesekkel szemben egyáltalán nem a szánandó parvenü sóvárgása. A régi világban az „arisztokratizmus" egyszerre volt társadalmi és már-már természeti, mindenesetre: nem társadalmi fölhatalmazásból, hanem Isten kegyelméből származtatott minőség. A főkapitány, később a fejedelem vonzódása a Báthoryak, „e csudálatos Isten-teremtmények" iránt: esztétikai, és áttételesen (Báthory Anna esetében pedig közvetlenül is) erotikus természetű. Bethlen az akarattal, törekvéssel el nem érhető, „tündéri" adottságokat csodálja bennük, és azt a szabadságot, ahogyan, legalábbis az eksztázis pillanataiban, szinte istenülnek. Ez leginkább Beth-