Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról

Erdély felett a trilógia második és harmadik részében is; a regény egyik nagy szimbóluma, hogy „Gábris vitéz" teteme oly sokáig fekszik temetetlenül a Báthoryak családi templomában. Bethlen szemében Báthory sokkal nagyobb, mint a valóságban. Fontos, hogy kettejük személyiségének értelmezésénél megkülönböztessük a magukban a szereplőkben megfogalmazódó elképzeléseket a szerzői koncepciótól. Ez nem könnyű feladat, és az Erdély szövegéből talán nem is derül ki egyértelműen ez a különbség. Móricz írásmódja erősen drámai: kerüli a nyílt szerzői kommentárokat, s szereplőinek gondolatait és lelki folyamatait általában a „szabad függő beszéd" eszközével jeleníti meg, amely a maga hajlékonyságával éppenhogy ravaszul összemossa a szerző gondolatait az ábrázolt személy belső beszédével. Úgy gondolom, ez az eljárás Móricz részéről részben tudatos, részben ösztönös. (Ennek alapján is úgy gondolhatjuk: a szerző mindkét fejedelmi hősével azonosul, mindkettőről elmondhatja, mint Flaubert Bovarynéról: „Én vagyok!") Mindenesetre hőseit, legfőképpen Bethlent nem lezárt individuumokként, nem is a nevelődési regények módjára „fejlődő" személyiségként ábrázolja, hanem hullámzó-vívódó benső mozgásban. Ez magyarázza Bethlen ellentmondásosságát, de ezért nehéz állást foglalnunk abban is, hogy Báthory „zsenialitása" mennyiben a sajátja, és mennyiben az őt mitizáló Bethlen elképzelése. Nehéz állást foglalni, de nem lehetetlen. Összevethetjük ugyanis azokat a jeleneteket, amelyekben Móricz nem értékeli ugyan, de öntörvényű módon cselekedteti Báthoryt, bemutatva indulatait és a benne lejátszódó lelki folyamatokat, és azokat, amelyekben Bethlen gondolkodik róla. Ennek alapján állíthatjuk, hogy az „igazi" Báthory nagyformátumú ember ugyan, de személyiségének monumentalitása kizárólag természeti, csaknem animális vonásaiban érvényesül. Hiányzik belőle a távlati gondolkodás - és ami fontosabb: az erkölcsi tudatosság. Kapcsolatai - és itt nem csak szerelmi ügyeire gondolok - nem személyesek, hanem zsigeriek. Azon túl csak a hízelgők férhetnek hozzá, akiknek gyanútlanul kiszolgáltatja magát. Gyermeteg és éretlen személyiség, akiben soha nem fejlődik ki a valódi ítélőképesség. Vele szemben Bethlenből nem hiányoznak teljes mértékben azok a tulajdonságok, amelyek Báthory formátumát adják - az erő, a pillanatnyi döntési képesség, a férfiasság -, csak éppen kisebb intenzitással és sok meggondolás által elfojtva, háttérbe szorítva. (Báthory egy tisztán látó pillanatában - miután Bethlen őszintén dicsőítette és bírálta őt - pontosan jellemzi önmagát, és áttételesen bírálóját is: „Szóval, az okosság hibádzik belőlünk... Az bizony igen, Főkapitány uram; de ha az nem hibádzanék, akkor mink nem Báthoryak volnánk, hanem Bethlenek, s akkor a címerünkben nem sárkányfogak volnának, hanem koppasztott ludak...") Bethlen idealizálja, és titkon, majd nyíltan legyőzni kívánja a „sárkányölőt". De mi babonázza meg őt e nála végső soron kisebb, végül is szánandó személyiségben? Egyszerűen fogalmazva: a gátlástalanság. Németh László szokásos éleslátásával jellemzi Móricz hősének vívódását: „Bethlen Gábor a nagy munkások közül való, s a munkára szánt emberben mindig elpusztul valami, amire fájdalommal gondol: a szabadon nőtt természet nemessége, a kifejlett emberpéldány. A nagy munkás körül nőnek, boltosod-