Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról

„zseni" és a „tehetség" konfliktusát jelenítené meg. Báthory eszerint az álmodó géniusz, aki meg tudja hódítani az embereket, s akinek hatalmas víziója van országa jövőjéről és saját leendő világbíró hatalmáról - Bethlen viszont a kissé nehézkes és fantáziátlan, ám terveit szívós következetességgel végrehajtó, tevékeny ember típusát testesíti meg. Ez az értelmezés kicsit a művész analógiájára képzeli el a regényhősöket; nem véletlen, hogy az olvasók körében elterjedt egy olyan vélekedés is, hogy Móricz Adyt és önmagát jellemezte volna a két fejedelem alakjában - ám ezt az erőltetett értelmezést az író soha nem erősítette meg. Ezek az interpretációk mind bántóan aktualizálnak, vagy éppen túláltalánosítanak, s abból a már-már dogmatizálódó föltételezésből indulnak ki, hogy az Erdély egyértelműen két ellentétes személyiségtípus konfliktusára épül. Ez utóbbi megfigyelés persze részben igazolható a regény szövegéből, ám ha túlhangsúlyozzuk, akkor homályban maradhat a mű több olyan rétege, amelynek figyelembevétele nélkül sem a trilógia legalapvetőbb gondolati dilemmáját, sem kompozíciójának logikáját nem lehet megérteni. Ha abból indulunk ki, hogy az egész mű alapja Báthory és Bethlen konfliktusa, akkor a művet túlírtnak, kompozícióját szétesőnek kellene értékelnünk. Valóban: általában úgy vélik az elemzők, hogy a trilógia igazán értékes része a Tündérkert; A nagy fejedelem és A nap árnyéka nem éri el az első rész színvonalát, és nem alkot vele szoros egységet. Ezt a részleges kudarcot annak tulajdonítják, hogy míg az első regényben jelen van mindkét főszereplő, s az eltérő alkatok és koncepciók drámai kiélezettséggel feszülnek egymásnak, addig a második részben Bethlen „ellenfél nélkül marad", ezáltal elvész a mű feszültsége, s az építkezés pozitív folyamata a közben felmerülő nehézségekkel együtt sem olyan érdekes és jól összefogható anyag, mint Báthory gyors fölemelkedésének és bukásának története. S a két jellem közül is Báthory szilaj és gátlástalan zsenialitását ítélik izgalmasabbnak - Bethlen mintha sokkal szürkébb személyiség lenne, akinek ábrázolásában kísért a történelemkönyves példázatformálás veszélye is. Károlyi Zsuzsannával, a feleségével való kapcsolatának ábrázolásában pedig a több Móricz-regényben is feltűnő magánéleti dilemma, a „Szépasszony" és a „Boldogasszony" vonzása között hányódó férfi meghasonlásának jól ismert „képletét" látják, amely e megítélés szerint nem kapcsolódik szervesen a regény történelmi dimenziójához. Ha viszont megpróbálunk más szempontból közelíteni a trilógiához, akkor gondolatilag mélyebbnek, szerkezetileg pedig jóval egységesebbnek fogjuk találni. Két ponton lehet vitatni az elfogadott értelmezést: egyrészt nem biztos, hogy az Erdély elsősorban a „jó" és a „rossz" (vagy a forradalmi és reformer stb.) kormányzás történelmi példázata lenne, másrészt nem egyértelmű, hogy két ellentétes és egyenrangú alkat küzdelméről szól. Amikor azt állítottuk, hogy Móricz műve nem „történelmi regény", akkor azt elsősorban úgy értettük, hogy ez a könyv, bármekkora szerepet játszik is benne a politika, nem politikai történésekről „szól". Ahogyan a Szigeti veszedelem vagy a Háború és béke sem „politikai epika", úgy Móricz regénye is magában foglalja és meghaladja a politikai dimenziót, mint az emberi törekvések egyik nagyon fontos, de korántsem kizárólagos