Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Seminarium ecclesiae - GYŐRI L. JÁNOS: Gondolatok a korszerű magyar protestáns műveltség tartalmáról
inkább visszaesés tapasztalható. Nyilvánvaló, hogy az egyház szervezeti nehézkességének, szellemi tétovaságának jelei számos leendő értelmiségi számára nem teszik vonzóvá a teológiai tanulmányokat. A teológiai utánpótlás így többnyire egy szűk egyházi elit köréből kerül ki. Növekszik viszont azoknak az aránya, akik művelt laikusként szívesen vennének részt tevőlegesen az egyház életében, erre azonban a merev egyházi struktúra, a rossz helyi beidegződések, esetleg a lelkész szakmai féltékenysége vagy szellemi kisebbrendűségi érzése következtében nem mindig nyílik megfelelő alkalom, így aztán az egyházhoz hű értelmiség - főként a nagyvárosokban - gyakran egyik gyülekezetről a másikra vándorol, lelkészt keres magának, várva, hogy valahol megszólítsák. Figyelemre méltó, hogy Klaus Douglass: Az új reformáció című nagy hatású munkája, mely az egyház lehetséges jövőbeli megújulásával foglalkozik, többek között szintén a lelkipásztori hivatás újrafogalmazását sürgeti. „Az egyházban - ellentétben önértelmezésével - majdnem minden ösvényen lelkipásztorok loholnak" 55 - írja Douglass, s véleménye tökéletesen megerősíti előbbi megállapításainkat. Igazságtalanok lennénk persze lelkészeinkkel szemben, ha elhallgatnánk azt a tényt, hogy az elmúlt évtizedekben az egyház közeli laikus értelmiség is sok esetben különösebb ok nélkül vált hűtlenné egyházához, kényelemből, félelemből vagy egyszerűen csak a korszellemnek engedve, s ezzel magára hagyta a lelkészt, aki aztán ennek nyomán hozzászokott ahhoz, hogy mindent egyedül végezzen a gyülekezetében. Ebben a válságos helyzetben az egyházak - s így a hazai protestantizmus - megújulásának egyik kulcsa az, hogy milyen helyet kap a jövőben az egyházi életben a felelős értelmiség. Még az is megtörténhet, hogy maga a világi értelmiség válik valamilyen formában a megújulás motorjává, de az mindenképpen bizonyos - már csak a fentebb vázolt megújulási modell értelmében is -, hogy a világi műveltség - s ezáltal az értelmiség - megkerülésével nincs igazi esély a megújulásra. A közeli jövőben a lelkész feltétlenül rá lesz utalva a laikus értelmiség szélesebb körei által képviselt korszerű műveltségre, az értelmiség pedig a teológia által megőrzött teleologikus távlatokra. Ha e két fél elkerüli egymást, nemigen marad más hátra, minthogy Isten Lelke úgy támaszt megújulást világunkban, hogy megkerüli a történelem során kialakult felekezeti kereteket, amint az egyszer már a reformáció alkalmával megtörtént. Mind a teológusok, mind a világi értelmiség számára ez lenne a legsúlyosabb ítélet. A két fél termékeny együttműködése viszont megteremtheti azt a kontextust, amelyben a korszerű magyar protestáns műveltség tartalmi elemei igazi mélységükben megfogalmazhatóvá válnak. Teljes mértékben oszthatjuk tehát Kósa László véleményét, aki Protestantizmus és magyar művelődés című tanulmányában az „elklerikalizálódással" kapcsolatban úgy látja, hogy „A laikus fél helyzetének lényeges változása vonhatja maga után az egyház és az értelmiség kapcsolatának gyümölcsöző változását." 56 Figyelemre méltó, hogy az egyház hiteles bizonyságtételének zálogát az amerikai Lesslie Newbigin is az egyház „deklerikalizálásában" látja. 57 Köztudott, hogy az értelmiség a felvilágosodás kora óta egyre inkább specialistává válik, az egész helyett részletekben gondolkodik. A közös keresztény - esetünkben protestáns - spiritualitás teremtheti meg az értelmiség egy részében újra az egészre