Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Seminarium ecclesiae - FAZEKAS BENEDEK - PARRAGH SZABOLCS: A Kölcsey Szakkollégium mint a protestáns értelmiség-képzés egy lehetséges modellje

látszó értékeket, magatartásformákat. Nagyon érdekes és eleven kérdéseket vet fel ebből a szempontból közösségi életünk szakrális dimenziója. Minden évet nyitó istentisztelettel kezdünk és záró istentisztelettel fejezünk be. Szakkollégiumi táborainkat és heti kollégiumi estéinknek szerves része az áhítat, melyet általában teológiát tanuló tagjaink vezetnek, és amelynek kiemelt szerepe az, hogy saját közösségi és keresztény identitásunkat szembesítsék életünk mindennapi, de máshol fel nem tett kérdéseivel. Egyházi körökben mostanában egyre gyakrabban hallható, hogy az egyház mentsvára a gyülekezet, a hívők közössége. Arról azonban, hogy a mai megváltozott társadalmi és lelki-szellemi környezetben micsoda is valójában a gyülekezet, sokkal kevesebb tudható. Vajon nem az új formák keresésének és kialakításának ideje-e ez? Vajon nem az egyház feladata lenne-e, hogy felismerje és felkarolja azokat az alulról induló kezdeményezéseket, melyek a régi formák tartalmát átmenthetik, és a ma embere számára is élhetővé tehetik? Eddigi tapasztalataink alapján véleményünk az, hogy a fent vázolt szerkezetű és felépítésű diákközösség alkalmas lehet arra is, hogy lelki otthont adjon azoknak a fiataloknak, akik ezt kiszakadva otthoni környezetükből, egyetemi nagyvárosba kerülve máshol nemigen találhatják meg. Jó példa ez talán arra is, hogy az eddiginél bátrabban szélesíthetnénk a gyülekezet fogalmát, és tágabb meghatározását adhatnánk az olyan közösségeknek, amelyek az egyház testébe tartoznak. Végül fogalmazzuk meg újra a célokat, amelyeket a Kölcsey Szakkollégium törekvéseink szerint elérni hivatott. Az elmúlt évtizedben mind gyakrabban hallhatjuk protestáns egyházi vezetőktől a panaszt: új protestáns, új hitvalló értelmiségre van szükség. A nagy kérdés értelemszerűen az, milyen terekben, mi módon történhet ennek kinevelése. Sokak álláspontja szerint legmegfelelőbb intézmény erre az egyetem. Ez azonban korántsem ilyen nyilvánvaló, sőt egy egyetem éppen lényegét tekintve nem erre hivatott. Az egyetemnek mindenkor a magas szintű szakmai képzés terének kell lennie, az pedig nagy baj, ha a szakmaiság áldozatul esik más szempontoknak. A saját egyetemi tapasztalatainkra hivatkozva is kimondhatjuk, egy egyetem azon törekvése, hogy önazonosság-tudattal rendelkező protestáns értelmiséget neveljen ki, többszörösen kudarcra van ítélve, hiszen a diákok nagy többsége sehol sem protestáns, sem nem hívő; többségük nem kötődik gyülekezethez, és semmilyen református, evangélikus vagy más protestáns értelmiségi közösséghez sem. Az egyetem mellett mindenképpen találni kell olyan intézményi formát, amely szűkebb csoportmunkára koncentrálva, erősebb szelekcióval és nem kizárólag szakmai szempontok alapján kezdi meg a protestáns értelmiségi identitás kialakítását, megfogalmazását és nevelését. Az általunk követni kívánt szakkollégiumi forma, véleményünk szerint éppen ezt a többletet tudja nyújtani, azzal, hogy a) élénk kommunikációs közeget teremt az értelmiségi gondolkodás és az értelmiségi szerepek elsajátítására b) olyan közösséget teremt, amely később is életképes, és magából a szakkollégiumi kommunikációs hálóból nőhet ki végül egy hatékonyan együttműködni képes, protestáns értelmiségi közösség.