Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - KALLA GÁBOR: André Parrot emlékezete

uralkodóhoz való bebocsátások száma politikai barométerként működött. A követek féltékenyen figyelték egymást, de ugyanakkor sokszor meg is osztották egymás között az információikat. Természetesen ezeket is megírták haza, ugyanúgy, mint a fizetett ügynököktől, kémektől szerzett értesüléseket. Volt a diplomáciának egy másik fontos eleme is, a szövetségi rendszerek megszervezése és fenntartása. A nagyhatalmak ugyanis nem központosított politikai erőkként működtek, hanem olyan szövetségi rendszerekként, amelyeket egy-egy központból irányítottak. Kiválóan leírja a helyzetet az a sokat idézett levél, melyet Zimri-Lim kapott egy tisztviselőjétől, aki azt akarta plasztikusan kifejezni, hogy milyen nagy hatalommal rendelkezik Jarim-Lim, Aleppó Qamhad) ura, akitől a mári uralkodó rendszeresen kapott katonai segítséget. (A nagy királyok között természetesen csak azért nem szerepel Zimri-Lim, mert ő a levél címzettje.) „Egyetlen király sem elég erős egymaga. Hammurapi, Babilon ura után 10-15 király vonul fel, ugyanennyi Rím-Szín, Larsza ura után, ugyanennyi Ibál-pí-El, Esnunna ura után, ugyanennyi Amut-pí-El, Qatna ura után, Jarim-Lim, Jamhad ura után viszont 20 király vonul fel." (Komoróczy Géza fordítása) Ezek a kisebb királyok általában rejtve maradnak előttünk, hiszen a hivatalos feliratok a győzelem dicsőségét mindig a nagy uralkodóhoz kötik, szövetségesekről pedig szó sem esik. Az egyetlen kivétel ebből az időszakból szintén Mári, hiszen épp a levelezéseknek köszönhetően jól ismerjük alárendelt szövetségeseit és az egész királyság működését. Ehhez jó kiegészítő információkat adnak a fennmaradt „szövetségi" szerződések, melyek csak a vazallusok számára írnak elő kötelezettségeket. A magterületet provinciákra osztották, melyeket helytartók vezettek, és ezt vették körül a vazallus államok, akiknek csak külpolitikájukat kellett a központi akaratnak alávetni, belső szervezetük viszont független maradt. A helyi uralkodó kiválasztásába általában csak akkor avatkozott be a nagykirály, ha az elszakadás veszélye fenyegetett. A szövetségi rendszer fenntartása jó politikai érzéket kívánt, hiszen a szövetségesek egymással is háborúzhattak, és sokszor megpróbáltak külön utakon járni. Egyes politikai szerencselovagokról, királlyá emelkedett törzsfőkről gyakran nehéz volt megállapítani, hogy kellő pillanatban hűségesek maradnak-e. Az egyszerű katonai beavatkozás nem mindig volt célszerű, hiszen a túl sok belső katonai akció a költségek mellett még szét is zilálhatta a szövetségi rendszert. Itt is fontos szerepet kaptak a jó követek, akik árgus szemekkel figyelték, hogy kik jelennek meg az udvarban, kinek a követei érkeznek és azokat hogyan fogadják, illetve mit csinál a helyi hadsereg. Mári és a Biblia A mári levéltár azonnal nagy érdeklődést váltott ki az Ószövetség hátterét kutató tudósok és a nagyközönség körében. Sok elsietett következtetést vontak le, hiszen sokan azt várták, hogy ezeken a táblákon bibliai személyek is megtalálhatóak lesznek. Ma már minden komoly szakember előtt világos, hogy ez nem is várható. A sok túlzás és