Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.
CSEPREGI ANDRÁS: A jövő biztosabb, mint a múlt
Credo 200211-2 — alapvető elemei a lélek halhatatlansága hitének élesen ellentmondanak. Idézi a Genezis-előadás egy megállapítását: „A filozófusok közt a legkiválóbbak úgy gondolták, hogy a halál eloldja és kiszabadítja a lelket a testből, miután pedig testének lakásából eltávozott, az istenek társaságához csatlakozik, és szabad mindenféle testi nyomorúságtól. Ilyen halhatatlanságról a filozófusok álmodoztak, jóllehet azt kielégítően sem megalapozni, sem megvédeni nem tudták. A Szentírás ellenben egészen másként, ti. feltámadásról és örök életről tanít, és ennek reménységét oly módon tárja fel előttünk, hogy abban nem kételkedhetünk." De hogyan alapozza meg ez az „egészen más" a földi életben küzdő és az ítélet előtt álló „én" azonosságát? Nos, éppen Isten ítéletének, vagy tágabban fogalmazva, Isten szavának ereje által. Luther mélységesen meg volt győződve arról, hogy a halál külső, testi jelei is Isten bűn felett kimondott ítéletének következményei, halálunkban tehát Isten ítéletével találkozunk, de ugyanez az ítélet ugyanakkor életet is ad. Ahogy másutt mondja: „akivel Isten beszél, történjék ez [Isten] haragjában vagy kegyelmében, az bizonyára halhatatlan." A megszólító Isten teremti meg a velünk való közösséget, s „énünk" azonossága ebben az Isten adta közösségben valósul meg: aki meghallom Isten hangját földi harcaim közepette, aki elszenvedem majd halálomban ítéletét, s aki majd meghallom azt is, amikor az utolsó ítélet harsonája szólít, Isten előtt, cor am Deo, ugyanaz vagyok. Althaust követve azt mondhatjuk, hogy Luther a pszichológiai lélekfogalom helyére a teológiai lélekfogalmat állítja, s ezzel a halhatatlanság metafizikai indoklása helyett teológiai indoklással él. Luther megoldásában nem lehet nem észrevenni az eszkatológiai elemet: a megszólító Isten a halál, feltámadás és ítélet összefüggésében hangsúlyosan a jövő Istene. A középkor egyik vezérgondolatát, az ars moriendi-t megalapozó figyelmeztetést: „életünkben szüntelen halál lesi léptünk", Luther így értelmezte át: „halálunkban szüntelen körülvesz minket az élet" 6 . Nem az élet természetes elemünk tehát, hanem a halál - Luther mélységesen realista -, de nem is a halálra készülünk, hanem az életre, melyet a jövő, Isten jövője tartogat számunkra. S bármivel küzdjenek és bármit tapasztaljanak is meg a halál révén állók, a halállal való vívódásunkba is belevilágít, már itt és most, az eljövendő élet fénye. Luthernek ez az alapvető meggyőződése teológiáját nyitottá teszi a reménység etikája felé. A lutheri alapokon építkezve Pannenberg sajátos etikát dolgozott ki. 20. századi teológus lévén nem utasítja el a pszichoterápia által feltett kérdéseket, a lutheri örökség tehát nem a pszichikus és a teologikus megközelítés feszültségének középpontba állításában érvényesül nála, hanem az eszkatológiai dimenzió hangsúlyozásában. A pszichoterápia tapasztalatából kiindulva állapítja meg: a radikális reménytelenség a halál felé sodor, míg a reménységnek gyógyító hatása van azáltal, hogy az embert önmaga körül forgó magatartásából kilépni segíti, új célok és új kapcsolatok felé indítja el. Luther szellemében fogalmazva ismét: az ember Isten jövőjének a vonzásában élhet, s mert ez a jövő transzcendens, a földi élet határán túlról hív, ez a legtermészetesebb módon a feltámadott Jézus hívásaként ragadható meg. A feltámadás bibliai hite így
