Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.
CSEPREGI ANDRÁS: A jövő biztosabb, mint a múlt
A néphitben - és minden mitológiában - jelentkező ciklikus szemlélet élet és halál váltakozásáról tud, ahogyan azokat ismerjük: ebben a váltakozásban élet és halál mindig ugyanaz. A bibliai világ- és időérzékelés viszont, ahogyan Oscar Cullmann is megmutatta 4 , nem ciklikus, hanem lineáris. Már az ószövetségi Izrael hitének is volt eszkatológiai távlata, s ez az eszkatológia kapott egészen személyes karaktert Jézusban. Amikor Jézus nyilvános szolgálatának kezdetén a názáreti zsinagógában felolvasta Ézsaiás könyvéből a boldog jövő ígéretét: evangélium a szegényeknek, szabadulás a foglyoknak és a megkínzottaknak, látás a vakoknak, a felolvasást így fejezte be: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára." Pál apostol a Római levél nyolcadik fejezetében úgy beszél a feltámasztott Jézusról, mint akiben eleven az újjáteremtő Lélek, akivel együtt részesedhetünk a Lélek első zsengéjében, akihez hasonlókká lehetünk, mint sok testvér az elsőszülötthöz. S míg átéljük a kialakuló új erejét, várunk az új teremtés beteljesülésére, Krisztus visszajövetelére. A keresztény eszkatológia tehát a már és a még nem feszültségében él, egyszerre beszélünk realizált eszkatológiáról és futurista eszkatológiáról, s ennek hátterén lineáris fejlődésben érzékeljük az időt és ragadjuk meg a világot. A lineáris szemlélet visszahat az élet és a halál értelmezésére is: a Jézusban valósuló új teremtés fényében módosul az is, amit a halálról, s az is, amit az életről gondolunk. Korábban utaltam Lázár feltámasztásának történetére. Jézus Betániában, közvetlenül a Golgotához vezető jeruzsálemi szolgálat előtt, megmutatja az élet erejét, s frontálisan ütközik azokkal, akik egészen másképp gondolkodnak az életről: a nagytanáccsal, akik Lázár feltámasztásának hírére elhatározzák Jézus megölését. Korábban úgy gondoltam, hogy Jézus és a nagytanács öszeütközésében az élet logikája és a halál logikája került szembe egymással; helyesebb viszont ezt a drámai fordulatot úgy értelmezni, hogy ebben az derül ki, mennyire ellentétes tartalommal töltötte meg Jézus és a nép vallási elitje ugyanazt a szót: élet. Elég, ha csak a János evangélista által közölt jézusi szavakat idézzük itt: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha." Ez az élet ígéret, kivétel nélkül mindenki számára. Ennek az életnek jeleként kapta vissza Lázár földi életét. És a nagytanács tagjai? Félnek: „ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is." Az élet tehát azé, aki meg tudja védeni a maga számára a másiktól: mindig ez volt az élet, ez marad ezután is. Fenyegetett élettér, mindig kevesebb látszik belőle, mint amennyi szükséges, nem az a tágasság, amelyben értelmet kaphatnak Jézus szavai: „az én Atyám házában sok hajlék van". Ez az élet kompromisszumot, áldozatot követel, amint Kajafás meg is fogalmazza: „jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen". Kajafás és a nagytanács a legjobb meggyőződése szerint ezt az életet védte Jézussal szemben. Hisztérikus védekezésükkel pedig, akaratuk ellenére, szerepet vállaltak abban a folyamatban, amelyben megnyílt a Jézus szerinti bőséges élet sokak számára: a búzamag a földbe hullott, meghalt, és sokszoros termést hozott.
