Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Thesaurus ecclesiae - BENKŐ ELEK: Középkori keresztelőmedencék erdélyi evangélikus templomokban

keresztelőkút ismeretlen megrendelője is tehetős plébános, városi polgár, esetleg tekintélyes vidéki nemes volt. A legkorábbi erdélyi keresztelőmedencék, a 14. század végén készült medgyesi (2. kép), illetőleg a Segesvár melletti segesdi kút, valamint a velük azonos motívumokkal díszített, azonos típusú betűkkel feliratozott és azonos vidéken elterjedt harangok gazdag sorozata arra utal, hogy ezek az öntvények egyazon időben és műhelyben készültek. Mivel helyi előzmények nélkül, hirtelen tűnnek fel a kutatott területen, igen alapos a gyanúnk, hogy éppúgy külföldről betelepült vagy ott tanult erdélyi mesterrel és műhelyével állunk szemben, ahogyan a leghíresebb szepességi műhelyt, az iglóit alapító Gaal (Gál) Konrád is külföldről, német nyelvterületről érkezett Visegrádra, majd a Szepességbe Nagy Lajos király korában. A korai erdélyi keresztelőmedencék mestere elsősorban harangöntő volt, aki ügyesen redukálta a bonyolultabb részleteket a harangöntők által is teljesíthető egyszerűbb szintre. Kerülte az összetett formákat, és körültekintő gonddal elhagyott minden olyan részletet, amely figurális mintázással vagy körülményesebb montírozással járt volna együtt. A nemes vonalú, de erőteljesen egyszerűsített, kehely alakú medenceformát a felületek sűrű díszítésével ellensúlyozta: a díszítő célzattal (is) elhelyezett feliratos sávok, köztük a leggyakoribb középkori harangfelirat, az O rex glorie veni cum pace (Dicsőség királya, jöjj el békében) szerepeltetése, továbbá a lapos szőlőlevelekből álló frízek e műhely korabeli harangjainak is jellemzői voltak. Az öntőmestereknek egyébként sem az írás volt az erősségük. A tetszetősen kivágott, cikornyás gótikus nagybetűk egymás alatti sorai ugyan megkapó módon díszítik a korai öntvények felületét, a szöveg feltűnő hibái azonban arra utalnak, hogy a mester nem értette az eléje kirakott szöveget. Tanulságos ilyen szempontból a segesdi keresztelőkút cuppáján fejjel lefelé álló, jobbról balra haladó felirat, amely ismét arról árulkodik, hogy készítője elsősorban harangöntő gyakorlattal rendelkezett, ezért, miként a harangokat, a medencerészt is peremével lefelé fordítva mintázta és öntötte, de nem gondolt arra, hogy a cuppára majdani helyes pozíciójának megfelelően kell a feliratot applikálni. Nem is gondolhatott, hiszen az elkészült szöveg - az angyali üdvözlet összekevert szavai és szótöredékei - arról árulkodnak, hogy a mester nem volt írástudó. Az erdélyi keresztelőkutakat megformáló harangöntők számára a füllel ellátott medence és az üreges láb előállítása nem jelentett megoldhatatlan problémát. Ráadásul a kehely alakú erdélyi medencék külön öntött medencerésze és tölcséresen szélesedő talpa formailag is hasonlított a harangokra, olyannyira, hogy a segesvári néphit szerint az ottani keresztelőmedencét két, egymáshoz rögzített harangból állították össze. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Anyagvizsgálataink során ugyanis az derült ki, hogy e medencék anyaga határozottan különbözött a harangokétól, és ez a szoborbronzhoz közelítő fémelegy tudatos ötvözés nyomán keletkezett. Ennek a nagyobb ólomtartalmú anyagnak az olvadékonysága és folyékonysága is eltért a harangbronzétól, felhasználása így némi többlettapasztalatot igényelt. Hasonlóképpen ügyes kézre és jó képzelőerőre volt szükség a mai bajonettzárak ősének tekinthető ügyes rögzítés kieszeléséhez és megöntéséhez is, mely a két részt, a leemelhető medencét és a lábat szilárdan, de mégis oldhatóan egymáshoz kapcsolta.