Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - BARTHA ISTVÁN: Theaitétosz és Parmenidész Badacsonyban

rak énekét. Hűs árnyak közt figyelni, amint a fáradt alkonyat elhinti kihunyó fénysugarait a szemközti házak falán. S ott lenn a tó tiszta tükre! THEAITÉTOSZ: Töltsük hát a nemes bor angyalát lelkünkbe frissítő ihletül! PARMENIDÉSZ: Egészségedre! Éljen az élet, és a nemes, emberhez illő eszmélődés! THEAITÉTOSZ: Úgy legyen, ahogy mondod, s tartson egy Örökkévalóságon át! PARMENIDÉSZ: EZ jólesett. O, Theaitétosz! Beh szép ez ország! Ki sem mondhatom, mennyire szeretem! S ez, minő megszentelt hely az elmélkedésre! THEAITÉTOSZ: Hihetetlen, hogy veled, kitől zord emberöltő választott el, így tanításodat csak mások ajka által ismerhettem, most évezredek múltán kortársként társaloghatok. S milyen bizsergető tudat, hogy okfejtéseinkben immáron az athéni fénykor óta eltelt századok során felhalmozódott emberi tudás megannyi gyümölcsét is ízlelhetjük. PARMENIDÉSZ: Való igaz. Jó, hogy végre otthonra leltünk itt Pannóniában. Ám ha már ez szóba került, hadd magyarázkodjam mindjárt: késésem oka, hogy feltartóztatott néhány világháború, s ezer esztendő alatt - Dél, Kelet s Nyugat - különböző terjeszkedő nagyhatalmainak rajtunk való összeütközése. De most már semmi sem tarthat vissza! Pörögjön bár őrülten a világ, s diktáljon eszelős iramot a pénz s hatalom, én nem kívánok mást, drága barátom: platonizáljunk! THEAITÉTOSZ: Életemre! Ha jól sejtem, nem feledted álnok lázadásom, s újfent az Egy-ről kívánsz társalogni velem! PARMENIDÉSZ: Jól mondod, szavamra! Habár lázadással semmi esetre sem vádollak, hisz ugyan a tanítvány mivel adózhatna méltóbb módon becsült mestere szellemének, mint bölcsen, józanul s megfontoltan az igazságot keresvén, amint ezt tettétek a szofista mibenlétéről való elmélkedéstek közben. Kétségtelen viszont, hogy a jó Platón mester alkotó fantáziájában névtelen tanítványommal beszélgetvén egy s más elkerülte figyelmeteket, minek folytán, hogy ép belátásra jussatok, lebontottátok az építményt, melyet azért emeltem, hogy alatta biztonságban tudhassátok magatokat a szófacsaró szofisták támadásaitól. S ha épp nem is ellenem irányult tevékenységetek, olyanokká lettetek, mint a serdülő gyermek, ki a szabadság első szellőjétől megittasodván abban véli meglelni boldogságát, hogy áthágja a korlátokat, melyeket a féltő atyai szeretet vont köréje, s azt gondolja, előre futván egyben meg is haladta az előtte járót. THEAITÉTOSZ: Mondd, ó, jó Parmenidész! Miben tévedtünk? PARMENIDÉSZ: Okfejtéseiteket saját rendszereteken belül mindvégig következeteseknek kell mondanom. Büszkeséggel tölt el, ha arra gondolok, tanítványaimat tisztelhetem bennetek. Helyesen láttátok meg, miként áll elő a tapasztalati világ a lét és nemlét igen finom, s felfejthetetlen szövedékéből. Mindehhez magam sem tudnék többet hozzátenni. Ám küldetésem maradandóbb, s sziklaszilárdabb igazság gyarló és töredékes emberi szavakba öltöztetésében áll, mintsem hogy azt eme vitába belevonnotok kényszerű volna, s főként, azt vélnetek, hogy meghaladásuk lenne feltétele a végső igazság felettébb való megközelítésének. Ama titok, melybe beavattattam, túlontúl egyszerű, hogy az elsekélyesített dialektikához szoktatott álmatag elmék valaha is megbirkózhatnának vele. Nem csoda hát, hogy évszázadok óta csűrik-csavarják, magyarázzák, de sosem jutnak vele semmire. Jól jegyezd meg, barátom, én nem