Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - BARTHA ISTVÁN: Theaitétosz és Parmenidész Badacsonyban

BARTHA ISTVÁN Theaitétosz és Parmenidész - Badacsonyban^ A Sidney-i Olimpiászt követő év július havában egy napsütéses késő délutánon elmerengve üldögéltem a Badacsony déli odalának egyik lugasában. Hátamat a gerendának támasztva, egyik lábamat a padon kinyújtva bámultam a Balaton szürkéskék tükrét. Figyeltem a futó felhők árnyékát, a fentről parányinak tűnő hajók nyomában szétágazó hullámcsíkokat. Előttem, a vastag tölgyfaasztalon egy gömbölyded kancsóban aranysárga rizling. Mellette gyöngyöző ásványvizes üveg. A szőlőlevelek nyújtotta félárnyékban bársonyos légáramlatok simogatták arcomat. Fatányérról sajtszeleteket, almát és apró kenyérkockákat eszegettem. Külvilág és a lelkem harmonikusan eggyé olvadt. Megállt az idő. A másodpercek helyett örökkévalóságok váltották egymást. Minden görcsös gondolkodni akarás nélkül, valahogy azonossá váltam azzal, aki vagyok. Teljes felületemmel érintkeztem a valósággal. így figyeltem fel a szomszédos asztalnál üldögélő fiatalemberre. Nem látszott rajta semmi különös, hacsak az öltözékét nem tekintem annak. Durva szövésű tógát, és a lábán sarut viselt. Arcának karakteres mediterrán vonásait kiemelte a pelyhedző szakáll és a kreol bőr. Sötét hajának kusza fürtjeit meg-meglengette a szél. Szemmel láthatólag várt valakit. Asztalán, a nagy boroskancsó és a szódásüveg mellett két pohár. Néha a kapu felé tekintgetett. Mindazonáltal nyugodtan viselkedett, türelmeüenségnek, sietségnek semmi nyomát nem lehetett felfedezni rajta. A várt személy csakhamar meg is érkezett. Magas, ruganyos léptű, meghatározhatatlan korú őszes férfi, agyonmosott világoskék farmernadrágban, fehér pólóban, kisméretű, bőr válltáskával. Ahogy megpillantotta a fiatalembert, elmosolyodott, és azonnal feléje indult. Meggyőződésem volt, hogy mindketten külföldi turisták, talán apa és fia, ám megdöbbenve konstatáltam, hogy értem minden szavukat. így lettem akaratlanul fültanúja párbeszédüknek. Több alkalommal is néven szólították egymást, tehát azt is megtudtam, kik ők. Mivel beszélgetésük nem tűnt bizalmasnak, sőt, - bár ennek nem adták tanújelét, mégis - mintha számítottak volna rá, hogy hallom őket, szándékoltan is oda irányítottam a figyelmemet, s ez egyáltalán nem esett nehezemre. PARMENIDÉSZ: Bocsánat a késésért! THEAITÉTOSZ: Jöjj, ülj le, még épp csak elmélkedni kezdtem. Távoli népek bölcsei, kik gondolathalmazaikat egymáséira építik, kora messzeségbe tűnő ébredezők, kik évezredeknek alkottak fogalmakat és önmagam társalogtunk kimondatlan szavakkal. PARMENIDÉSZ: De jó megpihenni! Kényelmesen hátradőlni a karszékben, kinyújtott lábakat keresztbe fonva billegetni, hallgatván a szellő lágy neszét a fákon, s a mada-