Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KARÁTSON GÁBOR: Jakob Böhme és a Föld Szíve

litter kvalitásaiban, amelyben Lucifer király lakozott, és erős buzgalomban küzdenie ellene. Ettől lett a királyság ilyen sötét, sivár és gonosz: amire új teremtésnek kell következnie." A lét hasadottságának félelem nélküli leírásával van dolgunk, amely látszólag igen közel kerül a Két Isten - a Jó és a Gonosz - gondolatához, az Aurora hangulatában azonban nem ezt jelenti (mondják, igazából Ahura Mazda és Ahrimán iráni tételében sem erről volt szó). Számtalan etikai dilemma leírható ezzel a képpel: lásd például a viviszekció pártolóinak és ellenzőinek vitáját; midőn amazok a nagyobb rész üdvére (vélt üdvére?) hivatkoznak, míg emezek szerint valakinek annak az egy, halálra rémült, szegény, megkínzott párának a pártján is kell állnia, méghozzá abszolút módon: és ki más volna az, mint, ha van, az Isten. Böhme itt élesen kimondja a döntés gondolatát, megelőlegezve, ha tetszik, Kierkegaardt és az egzisztenciálfilozófiát és -teológiát; de mélyebb indoklással és természetrajzilag is radikálisabban, mint ezeket többnyire érteni szokták. 11 „Im Centro eine Finsterniß", mondja az Aurora talán legfeledhetedenebb szava (8,7), „a Középpontban valamely sötétség"; „A sötétség pedig el van rejtve a fény közepében, vagyis, ha valamely teremtmény a fény erejéből volna csinálva, és ebben a fényben feljebb akarna buzogni és hevesebben, mint maga ISTEN, kialszik akkor benne az a fény, s a világosság helyett sötétsége lesz; megtudja akkor az a teremtmény, hogy középen valamely sötétség rejtezik." Ismét Lucifer elsötétülésének leírása, de mintha képzavarban; nem Isten haragjának iszonyatos telét ragyogja be Isten Szívének Napja, hanem a fény középpontjában lakik a sötétség. Mielőtt ezen a (távolról sem csak látszólagos) ellentmondáson rágódni kezdenénk, térjünk vissza legfontosabb, címadó idézetünkhöz, amely szerint az ember a Föld Szíve (71-72. o.), onnan, hogy „de hozzátapadt a harag, azt le kellett volna vetkeznie, mint a gyümölcs vétkezi le a fa keserűségét": (21,31-34:) „És ez az, amit nem tett meg; hanem hátraesett a szeretetből a haragba, és halott anyja után vágyakozott, hogy ennék belőle, és melléből szopnék, és az ő törzsén állna. S ahogy küzdött, ez sikerült is neki: legkülső születésével anyja halálába sodortatta magát, és életével a szeretetbql a haragos csillagszületés terébe. Ott áll most Ég és Föld között, az ördög szemeláttára, a maga birodalmában, amely ellen az ördög folyvást harcol és küzd, vagy azért, hogy országából száműzze, bele a földbe, vagy hogy a pokolban a harag gyermekévé változtassa. Figyelj ide, te vak pogány, te írásfacsaró és furkapiszkáló, nyisd ki szemedet kerekre, és ne szégyenkezz ez előtt az együgyűség előtt: mert ISTEN a Középpontban rejtezik, s még sokkal együgyűbb, de te nem látod Ót." Böhme itt visszatér ahhoz a képhez, amelyben a Nap ragyogja be a teljes Istenség legbenső születésének rémületes, kemény, sötét és hideg terét; azzal a jelentős különbséggel azonban, hogy itt nem az Isten Szíve, hanem maga Isten az, aki a középpontban rejtezik. Különös fordulat tanúi lettünk. Ha „a Középpontban valamely sötétség" és Istennek a sötétségben ragyogó Szíve (vagy a Középpontban rejtőzködő Isten) két képét egyesítjük, a közismert jinjang korongot kapjuk. „A víz kívül sötét és belül világos, mert a jangban gyökeredzik, a tűz