Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Corpuse evangelicorum - GICZI ZSOLT: Sorsforduló

GICZI ZSOLT Sorsforduló A magyarországi evangélikusság tapasztalatai a szovjet hadseregről és a kommunisták egyházpolitikai gyakorlatáról 1945-ben „Isten a holnapot elrejtette előlünk. Engedelmesen és bátran rá kell bíznunk magunkat kezére, hogy vezessen lépésről lépésre a jövő vaksötétjében. De közben szabad és kell számolnunk minden lehetőséggel: az emberileg legrosszabbal is. Mi lenne, ha egyházunkra elnyomatás szakadna, - akár véresen és kegyetlenül, akár hideg számítással és szívós makacssággal?!"

1 Ezekkel a szavakkal kezdődött a Harangszó című országos evangélikus hetilap 1944. november 19-i számának vezércikke. Veöreös Imre, a cikk írója égetően aktuális kérdést tett fel, hiszen ekkor már minden józanul gondolkozó ember látta, hogy a második világháborút a náci Németország elvesztette, s a vele szövetséges Magyarország igen komoly megpróbáltatások előtt áll. Az országot 1944 márciusa óta megszállva tartó német csapatokat és a magyar hadsereget feltartóztathatatlanul szorította vissza a szovjetek hadigépezete, mind nyilvánvalóbbá téve azt a tényt, hogy hazánkra a frontharcok pusztító áradata után a szovjet megszállás keserű időszaka vár. Az elkerülhetetlenül bekövetkező orosz invázió pedig magában hordozta azt a fenyegető veszélyt, hogy a győztes nagyhatalom népünkre erőlteti saját politikai-hatalmi berendezkedési formáját. Arra vonatkozóan, hogy egy ilyen változás mit jelentene a magyarországi keresztény egyházak számára, nyomasztó aggodalmak éltek az újságcikk szerzőjében csakúgy, mint a kor átlag magyarjaiban. Ez érthető, hisz a magyar és a német háborús propaganda gondoskodott arról, hogy a Szovjetunió lakosságának millióit megnyomorító pártállami rendszer szörnyűségei, ha lehet, a valóságosnál még elborzasztóbb formában jussanak a hazai közvélemény tudomására. Bár az idézett írás nem nevezte néven a bolsevik diktatúrát, mégis minden olvasója előtt világos volt, hogy ennek a magyarországi megvalósulási lehetőségétől való félelem vezette írójának tollát, amikor kérdéseit így folytatta: „Vájjon /sic!/ mit fog csinálni az az evangélikus ember, akinek vallásossága kimerült templomba járásban - akkor, amikor nem lesz temploma?!...aki közgyűléseinken élte ki magát - akkor, amikor az egyház nem lesz közjogi testület?!... aki gyermekei vallási nevelésének gondját elintézettnek látta az iskolai vallásoktatással - akkor, amikor nem lesz hittanóra?!"

2 Veöreös - szinte prófétai ihletettségű kérdéseire - végül a félelmek közepette is bizakodó választ adott. Meggyőződése volt, hogy a vallás- és egyházellenes diktatúra ugyan sok olyan embert eltántoríthatna az evangélikus egyháztól, aki csak megszokásból vagy érdekből járt korábban templomba, ám az igazán élő hitű evangélikusok nem rettennének meg egy ilyen válságos helyzetben sem. Bennük, a Jézus ügye iránt őszintén elkötelezettekben látta az egyház fennmaradásának biztos zálogát.