Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.
Figyelő - Szente Imre Kalevalája - Kalevala, Fordította Szente Imre
kezdünk az olvasásába, azonnal átüt a szövegen a verssorok lüktető ritmusa. Talán itt érdemes felhívni az olvasó figyelmét, hogy Szenté Kalevalája véletlenül sem tekinthető szabad prózai átdolgozásnak, hiszen az egyes összetartozó részek után közölt számok alapján visszakereshetjük a Kalevala mind a 22795 verssorát. Szenté Imre Kalevalájáról egyébként régóta tudott a hazai szakmai közvélemény, hiszen a sokáig Finnországban élt, majd Svédországba áttelepült magyar költő műve már 1984ben készen volt, itthon azonban Weöres Sándor ajánlása ellenére sem talált kiadóra. Végül a Nemzedékek és a Nemzetőr közös kiadásában látott napvilágot Münchenben 1987-ben. Ily módon tehát immár másfél évtizede létezik az ötödik teljes magyar Kalevala - első megjelenésekor még néhány recenzió is méltatta - csak éppen hozzájutni, elolvasni volt nehéz. Sokan beszéltek róla, anélkül, hogy ismerték volna. Ezért külön öröm most, hogy Pusztay Jánosnak, a szombathelyi Minoritates Mundi - Literatura szerkesztőjének a jóvoltából a hazai érdeklődők is a kezükbe vehetik. Szenté Imre legfőbb fordítói célja a népkönyv-jelleg hangsúlyozása mellett az eredeti verssorok pontos ritmikájának a visszaadása volt. A már említett nyolc szótagú trochaikus sorok ugyanis az eredeti kalevalai versmértékre is csupán jellemzőek, de nem bírnak kötelező érvénnyel. Számos variációban fordulhatnak elő - ezekből maga Lönnrot több mint négyszázat említ már a Régi-Kalevala előszavában - mintegy oldva a szabályos sorok monotonságát. Ugyanakkor néhány fő szabály következetesen érvényesül. Ezek közé tartozik például az, hogy az utolsó szótag rövid szótag után sohasem lehet hosszú, nem veszélyeztetheti a verssor trochaikus lejtését. A magyar nyelvben ez komoly gondokat okozhat a fordítónak, gondoljunk csak a hosszú szóvégi magánhangzóink sokaságára, a hosszú ó-t és ő-t tartalmazó ragjainkról már nem is szólva. Szenté Imre ezt a csapdát úgy igyekszik elkerülni, hogy igen gyakran merít szűkebb pátriája, a Dunántúl tájnyelvéből, amelyben az említett hosszú magánhangzók igen ritkán fordulnak elő. A hosszú ó-t és ő-t tartalmazó ragokat pedig, ha a helyzet úgy kívánja, igen leleményesen a népnyelvi, mégis mindenkim számára érthető -bul/bül, -tul/tül, -rul/rül alakokkal cseréli fel. A tájnyelvi szavak megértése sem okoz az olvasónak különösebb gondot, mivel a számára ismeretlen táj szó jelentése - hála a folyamatosan ismétlődő gondolatpárhuzamnak - a szövegkörnyezetben általában világos értelmet kap, néhány ritka kivételtől (pl. sülülü, 24. o.) eltekintve. Szenté Imre néhány ismert verssor töredéket (Ady, Ómagyar Mária-siralom) is becsempész szövegébe, még magyarabbá téve ezzel Kalevaláját. Hasonló hatásra törekszik magyar népmesei motívumok beillesztésével is, s eme törekvése is sikeresnek bizonyul. A recenzens legfeljebb az Óperencia, Óperenciás tengerrel tud nehezen megbékélni, mivel a szó etimológiájának ismeretében képtelen a finn ősvizekre asszociálni, s az ősmadár „turul" elnevezését is túl magyarosnak érzi. Ugyanakkor igen találónak tartja az eposz hőseinek új állandó jelzőit, mint pl. vének véne Väinämöinent, a Kullervo, Kalervo sarját, meg Lemminkäinen esetében, az a pezsgővérű pajkost. Szenté Imre a „cél", a jóhangzás érdekében fordító elődeitől is átvesz néhány sort, ami - mivel fel is hívja rá a figyelmet - egyáltalán nem kárhoztatható, inkább dicséretes. A legtöbbet, mintegy 15-20 sort Nagy Kálmántól, de Vikár néhány sorára is könnyen ráismerünk:
