Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Figyelő - BÖRÖCZ ENIKŐ: Több, mint szamizdat (Ferdinánd István: Csittvári krónika - anno 1952)

Ferdinánd az „egyház új reformációjáról", „az intelligencia evangelizálásáról" beszélt tanítványainak, és azt vallotta, hogy „Az egyház tanításának mélyén nagy igazságok rejlenek, csak ki kell bányászni azokat". Aki a Csittvári Krónika írásait olvassa, direkt vagy indirekt módon visszatérni látja ezeket az igazságokat, annak ellenére, hogy felismeri, hogy úgy a kérdésfelvetések, mint a kérdésre adott válasz-kísérletek formájukban és tartalmukban is tényleg új, sajátos hangot képviselnek. Ferdinánd „újat keresése" azonban nem evidenciákat akar kétségbe vonni, hanem az evidenciákra akar másként rákérdezni. A „létező" fogalma izgatja - amely szerinte anyag és szellem, és a kettő kapcsolódása eredményezi az életformát, - amelynek megfogalmazásához keresi az új formákat. Az „új formák" megtalálását szerinte az általa reprisztinációnak - „idejétmúlt életforma, elavult gondolkodásmód újszerű, modern köntösbe öltöztetése" - nevezett jelenség gátolja. Kérdésfelvetése és érvelése azonban nem szekuláris, hanem „az embert a maga saját valóságában megszólító Istenről" szóló beszéd, azzal az ember számára szóló behatárolással, hogy „mi emberek egyféleképpen tudjuk az O szavát elfogadni csupán, a mi valóságunkon keresztül, azaz az újon keresztül". A másik „faktum", amiben gondolkodik az Krisztus keresztje, mint Isten irgalmának tényleges alapja. Ezen a kettős háttéren szól hozzá régi korok nagy vitáihoz (a prófétaság vagy a szabadakarat kérdése, a misztikával történő konfrontálódás). Ezen a háttéren gondolkodik tradicionálisan a Szentírás kérdéséről - amikor egyfelől a kinyilatkoztatás lezárult rendszeréről, másfelől a creatio continua mintájára folyamatos kinyilatkozatásról beszél - és ezen a háttéren marad amikor a Lutherhez fűződő egyfelől „egészen személyes viszonyáról" számol be, másfelől vitázik vele teológia és filozófia sajátos viszonya, a tételek kiszögezésének értelme vagy értelmetiensége, vagy a kultúra szekularizációja kérdéseiben. Ferdinánd kétféle emberben gondolkodik - ezért is vádolták később elitizmussal: a szellem, ill. a társadalom emberéről beszél. Az előbbi segíti az utóbbit. „A szellem embere az egésznek a követe, a szervezeté viszont a rész szerint valóé." Ferdinánd ritka kivételnek tartja azt, ha valaki mindkét szerepkört egyszerre képes betölteni. Ezzel a nézetével a holisztikus teológiai antropológia vitázik, hiszen ennek felfogásában minden egyes ember betöltheti mind a két szerepkört. Az időről, mint jelenségről vitázva pedig - Oscar Cullmannal szembefordulva - azt állítja, hogy „a Jézus által a földön élt élet nem lineáris időben folyt" (bár, mint fogalmazza „megengedjük Cullmannak, hogy a Biblia idője naiv-realisztikus értelemben lineáris") - ugyanakkor nem beszél arról, hogy Jézus „valóságos" emberségéhez a „valóságos idő" ténye tartozna hozzá. Ferdinánd írásainak másik csoportját a tanítványai által felvetett kérdésekre adott válasz-kísérletek alkotják. A kérdések egy része elméleti, másik része konkrét életkérdés volt. Ilyenek, hogy menni vagy maradni az egyházi szolgálatban Magyarországon, a tanulás értelme, a köz szolgálata, a kultúra szerepe, az új egyház fogalma, a nemzedékek kapcsolata, a próféta küldetése és sorsa, a kitartás, a néphez való viszony, az ifjúság feladatai, és küldetése. Tanítványaiból ún. „szabad-csapatot" akart formálni, akik a puszta létükkel, „közjogi harcba" nem bonyolódva, „szellemi irányba" tartanak, és szívós munkával elérhetik, hogy érveik, azok puszta igazság-tartalma miatt maguktól győzzenek. Ebben a hitében azonban csalódnia kellett. Gondolkodásában -